utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

A magyar nyelvű néprajzi felsőoktatás, kutatás és muzeológia Romániában

 

A magyar nyelvű néprajzi felsőoktatás, kutatás és muzeológia Romániában*

Mielőtt a tanulmánynak magának nekifognék, úgy vélem, hasznos lesz, ha tisztázom, miért szerepel a címben Románia [1] , annak ellenére, hogy főként a néprajz és a muzeológia terén a tudományosság és az azt művelő intézmények illetve az azt népszerűsítő kulturális egységek Erdélyben találhatóak. A fentebbi kiterjesztésnek az oka a maga során még bővebben tárgyalandó, a Bukaresti Tudományegyetem keretén belül működő Hungarológia Tanszék, ahol többek közt néprajzi oktatás is folyik és évente több szakdolgozat kerül megvédésre néprajzi témában. Tehát a bukaresti, állami keretek közt működő intézményen kívül az összefoglalóm gerincét az Erdélyben, illetve az azon belül, a Székelyföldön működő, állami vagy civil kezdeményezésből felállított és működtetett intézmények adják. Azért tárgyalom elsősorban a nevezett terület intézményeit, mert az adott és szervezett kulturális hátteret itt főként magyar munkatársak, kutatók használják és eredményeikkel a magyar tudományosságba kapcsolódnak, míg a Székelyföldön kívüli intézmények, leginkább múzeumok - Marosvásárhely, Kolozsvár, Zilah, Nagyvárad stb. - magyar kutatói gárdája szegényes, így munkájukról a magyar tudományos szféra igencsak keveset tud.

Ez a jelenség nem független az ötvenes-hatvanas években, a román hatalom által gyakorolt tudomány- illetve intézményépítő politikától, amely először jelentős magyar kutatók tevékenykedését tette lehetővé, majd beindult ezen kutatók csendes leépítése, eltávolítása az intézményekből, ezzel egy időben pedig a magyar jellegű vagy a magyarságra utaló gyűjtemények felszámolása, raktárakba való száműzetése. [2]  

Természetesen nem vállalkozhatom a teljes, hiánytalan és részletes bemutatásra, ezt főként annak okán, hogy Székelyföldön a hatvanas, hetvenes évek fordulójának ideológiai nyitása nyomán beinduló falumúzeum-alapítási mozgalom következményeként nagyon sok helyi jellegű gyűjtemény alakult. Ebben az időszakban alapította például Haszmann Pál az azóta méltán hírnévre szert tett és halála után a róla elnevezett múzeumot Alsócsernátonban, amely, ha önálló kutatásokkal nem is, de publikációs tevékenységgel [3] illetve a múzeum megszervezésében mutatott profizmusával be tudott kapcsolódni az adott múzeumi rendszerbe. Ezzel szemben nagyon sok, ugyanebben az időszakban alapított helytörténeti vagy egy hírneves helyi személyiség emlékének szentelt gyűjtemény az alapítás láza után egy stagnáló helyzetbe került, és ezek az intézmények soha nem tudtak túllépni a helyi emlékezet helyi - vagy legjobb esetben regionális - hatósugarú reprezentálásának fázisán, így értelemszerűen a tudományos kommunikációnak sem váltak részeseivé.

Az erdélyi muzeológiai illetve néprajzi kommunikációnak azonban nem ez az egyetlen sajátossága: ugyan Kolozsváron magyar múzeumi tevékenységről csak kis mértékben lehet beszélni, azonban a legfontosabb képzési illetve az egyik legfontosabb kutatásszervezői intézmény ebben a városban működik, míg az itt kitermelt tudást azokétól eltekintve, akik itt vagy külföldön kapcsolódnak a tudományos közéletbe, nagyrészt a Székelyföld intézményei hasznosítják. Hadd jegyezzem meg mielőtt még tovább mennék: a fent nevezett tudást a szakintézmények csak igen kis mértékben képesek integrálni, hasznosítani, ugyanis a végzett szakemberek számához képest elenyésző az intézmények felvevőképessége, és hasonlóan elenyésző a külső munkatársak tevékenységének integráló képessége. A múzeumok vagy kutatóműhelyek - elsősorban a finanszírozási problémáiknak betudhatóan, hisz belső kutatásokat is csak nehezen tudnak indítani - szinte egyáltalán nem vonnak be a kutatásokba külső, a szakot elvégzett, de pedagógusként tevékenykedő munkatársakat. Ily módon a néprajzot végzett hallgatók nagy többsége, a kettős képzésnek köszönhetően magyar- vagy nyelvtanárként helyezkedik el, és az iskolai oktatói tevékenységen kívül - hisz a tanrend a magyar nyelv és irodalom oktatása során nagyban alapoz a népköltészetre és a sok esetben néprajzi vonatkozású helyismereti anyagra - talán soha nem hasznosítja a Kolozsváron megszerzett néprajzos, muzeológus tudást.

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke

Talán nem veszi zokon az olvasó, ha a tudástermelés elsőbbsége okán a romániai intézmények közül elsőként a kolozsvári tanszéket tárgyalom. Az elsőbbséget tehát a tudástermelés illetve az oktatói kompetencia adja, azonban azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a tárgyalandó egyéb intézmények közül a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék [4] (a továbbiakban MNAT) örül az egyik legnagyobb elismertségnek, és a magyarországi egyetemekkel illetve más intézményekkel ápolt kapcsolatai is kiemelt szerepet biztosítanak neki.

A mai, kiemeltnek mondható helyzetig azonban az út nem volt mindig egyszerű, hisz az intézményes keretek között folyó néprajzi oktatás - tegyük hozzá: sok más tudományággal együtt - nem egyszer esett a nemzetpolitikai vagy ideológiai háborúk áldozatává. Herrmann Antal 1898-ban indította meg a rendszeres néprajzi oktatást a Ferenc József Tudományegyetemen [5] Kolozsváron, azonban az impériumváltás miatt ezeket az előadásokat a Szegedre költöző egyetemen volt kénytelen folytatni. A kolozsvári egyetemen nem is szerveződött meg a néprajzi oktatás egész az újabb hatalomváltásig, vagyis Észak-Erdély visszacsatolásáig. A néhány év alatt, amíg ebben az időszakban Gunda Béla Kolozsváron tevékenykedett, sikerült olyan szakembergárdát útjára indítania, amely a kommunista hatalom bevezette mostoha körülmények között is képes volt az Erdélyben folyó szakszerű etnográfiai kutatások tovább vitelére, még ha intézményes keretek között nem is sikerült megszerveznie a néprajzi oktatást.

A kilencvenes évek elején az erdélyi néprajzi tudományosságot az ekkor, vagy nem sokkal később, de ennek az oktatási tevékenységnek a hatására indult kutatók (Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga) mélyen meghatározták, azonban ekkor már visszavonultak, így az 1990 őszén induló néprajzi oktatásba már nem kapcsolódtak be. Az először B szakként, Péntek János kezdeményezésére meginduló néprajzi oktatást nagyrészt azok a kutatók vállalták fel, akik a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen a hetvenes-nyolcvanas években szereztek diplomát [6] : Keszeg Vilmos, Könczei Csilla, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, illetve a sepsiszentgyörgyi múzeumból érkező Gazda Klára és természetesen a szak beindításában oroszlánrészt vállalt Péntek János. A néprajzi csoport oktatói gárdája folyamatosan bővült az egyetemen frissen diplomázott szakemberekkel, így az oktatásba bekapcsolódott Fosztó László, Czégényi Dóra, Szikszai Mária és Szabó Á. Töhötöm.

A szak 1999-ig B szakként működött, attól az évtől a néprajzi oktatást A szakként hirdették meg, ami együtt járt a felvett hallgatók számának növekedésével. [7] Míg a kilencvenes évek elején egy évfolyamon átlagban 10-12 néprajzos hallgató volt, a kilencvenes évek végére ez a szám megduplázódott, így ma 26-28-an hallgatnak egy évfolyamon néprajzot. 2003 őszétől indult be az önálló tanszéken, az MNAT-n megszervezett néprajzi oktatás Keszeg Vilmos vezetésével, azonban úgy, hogy a tanszék az interdiszciplinaritás jegyében fenntartja szoros kapcsolatát a Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékkel és a szintén abból kivált Magyar Irodalom Tanszékkel. Ugyan ennek hatását a hallgatók számának alakulására még nem ismerjük, és felmérések adatai sem állnak rendelkezésünkre a felvételizni szándékozók számát illetően, azonban fennáll a hallgatók száma további növekedésének lehetősége, ami önmagában talán még nem is rejt veszélyeket. Azonban ebben az esetben az MNAT oktatóinak szembe kell nézniük azzal a nemkívánatos helyzettel, hogy az oktatási feladatok ellátása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik majd, hisz az egyetemi szabályozásokban meghatározott 50-75-ös keretszámoknak megfelelően nem nyílik lehetőség az évfolyamok megosztására a szemináriumi tevékenységekhez. Ugyanakkor az oktatóknak az eltömegesedést is kezelniük kell, amennyiben a romániai oktatásszervezők és oktatásfejlesztők nem dolgoznak ki erre szóló stratégiákat.

A tanszék oktatóira ebből a szempontból kétszeres nyomás nehezedik: egyrészt meg kell teremteniük a minőségi oktatás és az elitképzés feltételeit, hogy az egyszerű technikai kérdéssé lefokozódott egyetemi diploma megszerzése mellett biztosítsák az elit szelekciójának lehetőségét, vagyis magyarán be kell kapcsolódniuk abba a folyamatba, amely Magyarországon a felsőoktatás tervezését az oktatás minősége megőrzése érdekében mélyen meghatározza; másrészt pedig olyan magyar nyelvű képzést kell nyújtaniuk, amely versenyképessé teszi a végzős hallgatókat a romániai munkaerőpiacon, hisz amint már mondtam, szakemberként igencsak kevesen tudnak elhelyezkedni, így aki nem akar pedagógus pályára lépni, annak saját magának kell megteremtenie a saját foglalkoztatása lehetőségét. Felmérések szerint a nyugati egyetemek hallgatóinak mintegy 20%-a olyan szakmában fog dolgozni, ami jelenleg még nincs, vagyis a végzetteknek maguknak kell szakmát (ki)találniuk, ami együtt jár az oktatás gyakorlatiasabbá tételével, a munkaerőpiac kínálta feltételek hangsúlyosabb figyelembe vételével. Ezzel szemben véleményem szerint az MNAT-n folyó oktatás az Erdélyben egyre több állást biztosító regionális átszervezésekre, a kistérségi mozgalmakra, a térségfejlesztésre sem készíti fel a hallgatókat. Ebből a szempontból az MNAT-nek sok behoznivalója van, bár egyes magyarországi intézményekből jött értékelések szerint a kolozsvári néprajzi oktatás semmiben nem marad le az ottani intézmények nyújtotta szolgáltatásoktól. Természetesen, az oktatás gyakorlatiasabbá tételére vonatkozó kérdés még mindig nyitott marad, hisz igen nehéz eldönteni a néprajz hagyományosan nemzeti ügyeket is felvállaló volta miatt, hogy a politikum által osztott pénzalapokat kell-e igénybe venni, és ezzel értelemszerűen beilleszkedni az általa diktált paraméterekbe, vagy meg kell teremteni egy valamilyen módon független, etnobiznisz jellegű, ezért kevésbé tudományos alapvetésű megközelítés lehetőségét. [8]

Az oktatás színvonalának emelése illetve az oktatás szerkezetének megváltoztatása azonban többrendbéli akadályokba ütközik. Már említettem fennebb, hogy az egyetem a szemináriumi csoportok hallgatóinak számát 50-75-ben maximálta, ami józan számítások szerint öt-hét szemináriumi csoportnak felel meg. Ez implicite együtt jár az oktatói létszám stagnálásával, ha nem is csökkenésével, így a külföldön doktori diplomát szerzők - és feltételezem én jóhiszeműen, a legfrissebb tudás birtokosai - nehezen kapnak itthon tudásuknak megfelelő állást.  Ugyanakkor az egyetem igen kevés alapot biztosít például a kutatások beindítására: az oktatóknak szánt kutatási alapok teljességgel ismeretlenek, a diákok kötelező terepgyakorlatára szánt alapokat ugyan lehet kérni, de az elszámolás annyira bonyolult, hogy az MNAT erről lemondott, így ez a feladat a tanszék oktatóinak részvételével de a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) által megteremtett pénzügyi alapokból kerül megszervezésre.

A támogatási rendszer hiányosságai miatt a tanszék munkájának előre vitelében - és nem csak a néprajzi oktatást illetően - értelemszerűen nagy szerep jut a Magyarországról érkező pénzeknek. Itt azonban azzal a furcsa helyzettel kell szembenéznünk, hogy bár többek szerint az erdélyi magyar tudástermelés legfontosabb intézménye a BBTE [9] , jelenleg a legtöbb támogatást a Sapientia Alapítvány által működtetett, működésében legalábbis megkérdőjelezhető [10] Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) és a Kutatási Programok Intézete (KPI) kapja. Például a KPI által meghirdetett doktori ösztöndíjpályázat nyitott, de prioritást élveznek azon doktorandusok, akik az EMTE majdani oktatói struktúrájába beépülnek, és mivel az EMTÉ-n néprajz szak nincs, a néprajzos pályázók kevesebb eséllyel indulnak. A támogatási rendszer tehát mégsem nyitott. Azt is hozzá kell tennünk azonban, hogy a KPI által meghirdetett másik, a kutatásokat elősegítő programcsomag nem csak belső kutatóknak (tehát az EMTE alkalmazottainak) szól, hanem a BBTE oktatóinak is, így az ezekből illetve a BBTE hallgatóiból formálódott kutatócsoportok kutatási ösztöndíjakat pályázhatnak meg a KPI alapjaiból. Ugyanakkor a KPI által felkínált alapokból lehetőség nyílik Magyarországi vendégtanárok meghívására, és például ebben a rendszerben sikerült az elmúlt évben a Sárkány Mihályt, Grynaeus Tamást és Kotics Józsefet meghívni a tanszékre.

A saját oktatói csoport  mellett az MNAT mindig nagy figyelmet szentelt annak, hogy hazai illetve magyarországi szakemberekkel egészítse ki az oktatást, ebben a tevékenységben nagyban támaszkodva a tanszék háttérintézményeként működő KJNT-re. Úgy vélem, a vendégtanári program keretében a hallgatóknak olyan - nem csak néprajzos - szakemberekkel sikerült megismerkedniük, akik tevékenységébe bepillantva új, Kolozsváron talán nem kutatott témákra láthattak rá. Ez a program sikeresen egészíti ki az MNAT saját oktatói által kínált, alapnak tekinthető tanrendjét, amelyet az alábbiakban igyekszem röviden bemutatni.

Gazda Klára muzeológusi felkészültségének - hisz több mint két évtizeden keresztül volt a Székely Nemzeti Múzeum főállású munkatársa - megfelelően muzeológiát oktat, és múzeumi szakgyakorlatokat szervez, amelynek keretében a hallgatók vidéki múzeumok állományainak rendezésében vehetnek részt, illetve új tájmúzeumokat rendeznek be. A muzeológián kívül Gazda Klára fontos kutatási területe az öltözködéskultúra valamint a díszítőművészet, és mindamellett, hogy oktatja e két tárgyat, kutatásokat is folytat a diákokkal együtt a moldvai csángó falvakban a viselet és a díszítőművészet állapotának felmérésére. Ebbe a kutatásba illeszkedik az utóbbi években folytatott és jelenleg is zajló, rituális tárgyhasználatot vizsgáló munka is.  Fontos tárgya még a gazdasági élet etnográfiája, amely előadássorozatot Fosztó László doktorandus nem kevésbé értékes szemináriuma egészíti ki.

Keszeg Vilmos, a jelenlegi tanszékvezető kurzusai a folklórjelenségek köré szerveződnek, azonban összhangban az általa folytatott kutatások jellegével - amelyek keretében a folklórszövegeket és hiedelemjelenségeket mint a társadalmi szerveződés szerves részét vizsgálja - az előadások hasznosítják a szövegek és azok kontextusa együtt történő vizsgálatának szempontjait és eredményeit. A folklór tárgykörében tartott előadások közül a legfontosabb talán a népi írásbeliséget és a populáris kultúrát tárgyaló, a jelenségeket narratívaként, identitásformáló tényezőként és profán mítoszként illetve konfliktusmegoldó eljárásként elemző sorozat. A tanszékvezető által meghirdetett kurzusok elsőévtől negyedévig minden évben megjelennek, és talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy egyik legfőbb értékük - amellett, hogy a tárgyban alapos tájékozódást biztosítanak - az egymást követő évek kurzusainak szerves kapcsolódása. A Keszeg Vilmos tartotta folklórkurzusok nyomán formálódóban van egy narratívakutató irányzat, azonban félő, hogy intézményi háttér és a végzős diákok szakmában való tartásának hiányában ez a munka nem tud megfelelően kibontakozni.

A kolozsvári néprajzi oktatást markánsan meghatározza a széles körű tájékozottságát és az intézményépítésben felhalmozott tudását nem csak az egyetemi oktatásban, hanem a háttérintézmény, a KJNT fejlesztésében is hasznosító Pozsony Ferenc oktatói tevékenysége, aki a népszokások kutatását, a társadalomnéprajzot és az Erdély népei c. kurzust tartja, valamint ő oktatja első éven a Bevezetés az etnográfiába c. előadást is. Az előbb említett három diszciplína azonban előadásaiban nem válik külön, így olyan komplex szempontrendszert sikerült meghonosítania, amely például a szokások elemzésében egyaránt hasznosítja a magyar néprajzi tudományosságban már bevetté vált történeti-összehasonlító módszert, a társadalomnéprajz - családszerkezet-vizsgálat, rokonsági rendszerek, intézmények - és az inter- valamint intraetnikus vizsgálatok eredményeit. Pozsony Ferenc esetében is érvényes a tevékenysége nyomán formálódó, ám ugyanazokkal a problémákkal szembenézni kénytelen tanítványi csoportosulás.

Tánczos Vilmos neve a magyar néprajztudományban elsősorban a moldvai magyarok körében, az archaikus népi imák tematikában végzett kutatásai révén vált ismertté. Előadásai is illeszkednek ebbe a témakörbe: a Népi vallásosság valamint az Archetípusok és szimbólumok a népi kultúrában c. kurzusait szervesen egészíti ki a negyedéveseknek meghirdetett, a Moldvai csángók etnográfiája c. speciális kollégiuma.

Az interdiszciplináritást talán leginkább a Könczei Csilla tartotta vizuális antropológiai kurzus valósítja meg, amelynek keretében a populáris és magasművészet termékeinek elemzésére egyaránt lehetőségük nyílik a hallgatóknak, ugyanakkor megismerkednek az antropológiai vizuális dokumentumok - fénykép és film - készítésének problémáival, valamint nemzetközi hírnévnek örvendő antropológusok filmjeit tekintik meg és elemzik ezeket. [11] Könczei Csilla munkáját még inkább teljessé teszi, hogy oktatói tevékenységében hasznosítani tudja egyrészt egy kortárs művészeti központnál folytatott munkájának, másrészt a Gender Studies Interdiszciplináris Csoportban való részvételének tapasztalatait.

A Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéken Péntek János irányított doktori programokat, olyan kutatók szerezték meg itt a doktori fokozatot, mint Gagyi József, Hajdú F. Zoltán, Kardalus János, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, Zakariás Erzsébet, Zsigmond Győző.

Úgy gondolom, a kolozsvári néprajzi oktatást tárgyaló rész végén elengedhetetlenül szólnom kell az egyetemre való felkészülésről, hisz a néprajzi oktatás beindulása után annak egyik legsürgetőbb kérdésévé vált a középiskolai oktatás szintjének megfelelő, összefoglaló, feladatokat is tartalmazó tankönyv megjelentetése. Erre a nem kis feladatra végül a kilencvenes évek végén az Erdélyi Tankönyvtanács infrastruktúráját maga mögött tudva Demény István Pál, Gazda Klára, Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos vállalkozott, akiknek sikerült a mai magyar, legfőképp Erdélyre vonatkozó néprajzi tudás lényegét tartalmazó tankönyvet szerkeszteniük [12] , amely azóta a néprajzra való  felvételizés kötelező anyagát képezi. A kötetet terjedelmes, azonban - érthető módon - korántsem teljes, két fő részre tagolódó szöveggyűjtemény egészíti ki, amelynek az első része műfajok szerint csoportosított folklórszövegeket tartalmaz, a második része pedig a népi kultúráról szóló írásokból nyújt ízelítőt. [13]

A Bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszéke

A Hungarológia Tanszék (HT) - bár nem kifejezetten néprajzi műhely -, az ott folyó, Zsigmond Győző által kifejtett, illetve irányítása alatt álló tevékenység okán úgy vélem, semmiképp nem maradhat ki egy ilyen munkából. A tanszék megalakulása ugyan 1990-ben történt, azonban nem ez volt az első próbálkozás magyar nyelvű képzés beindítására Bukarestben. Már Nicolae Iorga kezdeményezte egy, a romániai magyar kisebbség kultúráját bemutató intézmény létrehozását, azonban a mai oktatás előzményének az az ötvenes évekbeli kezdeményezés tekinthető, amelynek keretében 1957-ben megalakult Bukarestben a magyar szak Márton Gyula vezetésével és Kolozsvárról ingázó tanárokkal (Szigeti József, Antal Árpád). Ez a szak sem mentesült a nemzetpolitikai döntések visszarántó következményeitől, így 1960-as megszüntetése után 1969-ben tudott újjáalakulni Szabó Zoltán vezetésével. 1990-ig a magyar szak mellékszak volt a Bukaresti Tudományegyetemen, történetének érdekessége, hogy 1975-től a Keleti Nyelvek Tanszékbe beolvasztva, részlegként végezte munkáját egész 1990-es újjáindulásáig.

Az oktatási keretben szinte a kezdetektől nagy szerepet töltött be a néprajz, azonban a Hungarológia Tanszék még inkább rá volt és rá van utalva nem csak magyarországi, hanem hazai, kolozsvári oktatók, előadók jelenlétére, ugyanis az egyetem gyakorolta, igencsak hiányos támogatási politika, a magas lakásárak és az egyetem által nem vállalt utazási költségek miatt kevesen vállalják a Bukarestben való tartózkodást illetve ingázást. A tanszék felszerelése is hiányos, legfőképp a könyvtár bővítésére lenne szükség, ebben magyarországi és hazai intézmények egyaránt segítenek a bukaresti műhelynek. Fontos partnere a Hungarológia Tanszéknek a Bukaresti Magyar Kulturális Központ és az általa működtetett Magyar Ház, amellyel együtt a román és a magyar néprajzos szakemberek közeledését elősegítő kétnyelvű konferenciákat szerveznek. Az elsőre 1998 őszén került sor, Szokás és erkölcs címmel, majd 2001 novemberében rendezték meg a Népi mesterség - népművészet című, ugyancsak kétnyelvű tanácskozást, és a konferenciák rendezése mellett megjelentették azok anyagát egy-egy kétnyelvű kötetben. [14]

A Hungarológia Tanszéken a már említett Zsigmond Győző oktat főállásban néprajzot, folklórt 1992 óta [15] , aki elsősorban a néphit, a történeti szájhagyomány, az etnomikológia meg a névtan kérdéseinek kutatója. A tanszék magyar hallgatóinak nagy többsége a Székelyföldről érkezett, így teljesen természetes, hogy a néprajzi témában megvédett szakdolgozatok nagy hányada is székelyföldi településeket mutat be, a tanszék néprajzos oktatója tevékenységével összhangban elsősorban névtani, a történeti szájhagyományt feldolgozó munkák keretében. [16] A Bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszéke hallgatóinak sikerült bekapcsolódniuk a romániai néprajzi, társadalomtudományi információáramlásba, részt vesznek a KJNT által szervezett Fiatal Néprajzkutatók Konferenciáján, a Romániai Magyar Doktorandusok Szövetsége szervezte konferencián egyaránt. A hallgatók kezdeményezésére alakult meg a hungarológus hallgatók néprajzi köre, amelyet Zsigmond Győző irányít. [17]

Az  oktatási intézményeket tárgyaló rész befejezéseképp hadd említsem meg, hogy az újonnan alakult EMTÉ-n is - bár nem önálló szakként - a hallgatók néprajzi tárgyakat vehetnek fel. Így a Marosvásárhelyen működő Műszaki és Humán Tudományok karon Tánczos Vilmos oktatja a magyarság néprajzát, a Csíkszeredai Karon az angol-román szakosoknak Balázs Lajos helybeli kutató tartja a folklór kurzust.          

A Kriza János Néprajzi Társaság

A nem sokkal a '89-es változások után, 1990 márciusában alakult társaság a mai erdélyi magyar néprajzi tudományosság talán legfontosabb intézménye, amelynek célja egyrészt, hogy megteremtse a romániai magyar népi kultúra szakszerű kutatásának kereteit, valamint a hazai szakemberek kommunikációjának lehetőségét, és magán keresztül bekapcsolja őket a magyarországi tudományos diskurzusba, másrészt, hogy háttérintézményként a tanszék által nem vállalható feladatokat ellássa, így keretet adjon a fiatal kutatók tevékenységének is. A '89 előtti romániai helyzet sajátosságából fakadóan - nevezetesen, hogy nem volt Romániában magyar nyelvű szakemberképzés - a megalakuló társaság a Péntek János iskolájában képzett, az alapítás és indulás feladatainak nagy részét felvállaló, fiatal szakemberek mellett elsősorban a hetvenes-nyolcvanas években a helyi emlékezet megőrzése garanciáját a tárgyegyüttesek felgyűjtésében látó önkéntes gyűjtőkkel bővült, akiknek munkáját a néprajz nép-nemzeti paradigmája és a huszonnegyedik óra jelentette láz határozta és határozza meg leginkább. Sokuk e gyűjtőknek pedagógusként tevékenykedett, így munkájukkal óhatatlanul együtt járt, hogy azt is valamiféle nevelői tevékenységként értelmezték, és ennek szolgálatába igyekeztek állítani, illetve a gyűjtői és pedagógusi tevékenységet próbálták összehangolni, nem függetlenül az akkori magyar intézmények, lapok [18] azon törekvéseitől, hogy az emlékezet újratermelésének folyamatába gyerekeket is bevonjanak. Ennek egyenes következményeként a kilencvenes évek után a tagság ezen része nem tudott illeszkedni a tudományos munkát a különböző elméletek és paradigmák használataként és ütköztetéseként, módszeres gyűjtőmunkaként és annak szakirodalmi megalapozottságú feldolgozásaként tételező tudományos diskurzusba.

A tagság további bővülésének alapját a frissen végzett és kapcsolataikat a kolozsvári szakmai élettel megtartani kívánó néprajzos diákok képezték, akiknek egy része Magyarországon szándékozott doktorálni, nagyobb része viszont vidéki településeken talált munkát, ezzel pedig eleve minimálisra csökkent a szakmai kommunikációnak a lehetősége.

Tény azonban, hogy az alapításkor belépett néhány tagból, illetve a kilencvenes évek folyamán taggá vált diákok aktívabb részéből képes volt a társaság egy belső mag és állandó jellegű információcsere kialakítására. Ennek az információcserének legfőbb fórumai a KJNT által évente több (de legalább egy) alkalommal megrendezett vándorgyűlések és tematikus konferenciák [19] , majd a nagyobbrészt az ezek anyagát közzétevő, a magyarországi szakmai életben is számon tartott Évkönyvek [20] , illetve a társasági híreket, beszámolókat, felhívásokat is közlő, kisebb terjedelmű Értesítő [21] .  Az Évkönyveknek eddig 11. folyama jelent meg, a következő témákban: az 1. Évkönyv tematikailag vegyes, több dolgozat született vidéki tagtársak tollából, de már ekkor látszott a magyarországi kollégák bevonásának tendenciája [22] , a 2. szintén szabadon választott témában közöl írásokat, a dolgozatok jó része a kolozsvári kutatóké mellett ebben is a vidéken tevékenykedő munkatársak adatokban gazdag írásaiból került ki [23] . Az Évkönyv 3. száma Kós Károlyt köszönti 75. életéve alkalmából [24] , a 4. szám a Szovátán 1991 februárjában, Erdélyi és partiumi farsangok címmel tartott vándorgyűlés anyagát közli [25] , az 5. Évkönyv a moldvai csángókkal foglalkozó dolgozatok okán azóta az egyik legkeresettebb kiadványa lett a KJNT-nek [26] . A 6. szám újra szabad témában született írásokkal jelent meg [27] , a 7. szám az Írás, írott kultúra, folklór címet viseli, nagyrészt a népi írásbeliséggel, annak megjelenési formáival, szóbeli és írott szöveg viszonyával foglalkozik [28] . A 8. Évkönyv nem tematikus, a népi kultúra több területét felölelő dolgozatot tartalmaz [29] , a 9. Évkönyv a hatvan éves Péntek Jánost köszöntő, leginkább tudomány- és kutatástörténeti, módszertani munkákat közöl [30] , a 10. Évkönyv a KJNT 2000 őszén, Homoródszentmártonban népi gyógyászat témában megtartott konferenciájának anyagát adja közzé [31] , a 11. pedig a Játék és kultúra című, Csíkszeredában 2001-ben tartott tematikus vándorgyűlés anyagát közli [32] .

A KJNT kiadói tevékenysége az Évkönyvek mellett a kilencvenes évek végén lendült fel, amikor a Soros Alapítvány támogatásával létrejött, a miskolci, debreceni és bukaresti egyetem néprajzos, antropológus, szociológus tanáraival, diákjaival és a BBTE-n oktató, tanuló nyelvész és néprajzos kollégákkal közösen folytatott zabolai interetnikus kutatás eredményeit sikerült könyv formájában megjelentetni [33] . Ezt követően sorra jelentek meg a Kriza Könyvek sorozatban a különböző, néprajzi tárgyú kiadványok: először egy, a fiatal kutatók írásait tartalmazó kötet [34] , majd egy zenetudományi írásokat felvonultató könyv [35] , a szatmári betlehemezést bemutató [36] , a bázeli farsangot a Bahtyin-féle karnevál-koncepció segítségével tárgyaló kiadvány [37] , majd egy, a Keszeg Vilmos neve által jelzett hiedelemkutató csoport első bemutatkozásának tekinthető, a hiedelmeket több szempontból megközelítő tanulmánykötet [38] . A sort Virt Istvánnak a moldvai kutatások feldolgozása jelentős állomásának tekinthető, a moldvai csángók halottas szokásait és a halálhoz fűződő hiedelmeit, értelemszerűen a pap és a közösség kapcsolatát is tárgyaló, tiszteletre méltó adattárat felvonultató kötete folytatta [39] , majd Könczei Csillának a Lábán-féle táncjelíráshoz írott jegyzetei jelentek meg [40] , jókora késéssel, hisz a kézirat egy első változata már a nyolcvanas években kész volt. Nem sokkal ez után jelent meg a magyarlónai gazdálkodási stratégiákat a közösség egésze életének keretében bemutató, a juhtenyésztésre és annak legfontosabb tavaszi ünnepére, a bemérésre koncentráló munka [41] , majd a KJNT egyik fontos vállalkozásának tekinthető, a fiatal kutatók írásainak teret adó, és évenkénti rendszeres megjelenéssel tervezett tanulmánykötet első kiadványa [42] , később egy székelyföldi, sokat megélt parasztasszony élettörténetének mentalitás- és szövegvizsgálatát elvégző, a legújabb narratológiai elméleteket alkalmazó írás [43] . A sorozat következő kötete kissé rendhagyó módon a hungarológiában nemzetközi hírnévre szert tett, a BBTE Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékével jó kapcsolatokat ápoló Amedeo Di Francesco és Arianna Quarantotto tollából született, a garabonciás mítoszának és a hozzá kapcsolódó hiedelmeknek a magyar és horvát irodalomban való megjelenését tárgyaló, összehasonlító irodalmi tanulmányait teszi közzé [44] . A sort újra egy fiatal kutatók írásait közlő kötet folytatta [45] , majd a 2001. februárjában Kézdivásárhelyen Eredmények és feladatok a háromszéki néprajzkutatásban címmel tartott konferencia anyagát publikussá tevő kötet következett [46] . Olosz Katalin egy kisebb kiadványban elemzi és teszi közzé egy 19. századi kiállításhoz kapcsolódó útinapló szövegét [47] , Tötszegi Tekla egy tekintélyes anyagon, sok színes fényképpel mutatja be a mérai kötény formáit, díszítését, készítésének technikáit [48] .  Fontos eleme a kiadói tevékenységnek a forrásmunkákat közlő Kriza Könyvtár sorozat is, melynek eddig egy háromszéki tanító helyi folklórgyűjtését feldolgozó [49] , illetve egy 20. század eleji magyargyerőmonostori népdalgyűjtést bemutató [50] kötete jelent meg. Hasonlóan fontos a KJNT és a marosvásárhelyi Mentor Kiadó közös kiadványsorozata, a Kriza János Néprajzi Társaság Könytára.       

Az utóbbi évek fellendült kiadói tevékenysége mellett a KJNT működésében kiemelkedő szerepe van az erdélyi, nagyobbrészt magyar falusi közösségekben és a moldvai csángók körében folyó kutatásoknak. Ennek egyik keretét a KJNT által az MNAT-tól átvállalt, a diákok számára tervezett nyári szakmai gyakorlat adja, azonban a társaság a tanszékkel közösen ettől függetlenül is szervez és irányít különböző, általában a tanszék oktatóinak irányultságát leképező kutatásokat. Talán elég, ha megemlítem a Pozsony Ferenc vezette szórványkutatást, amelynek keretében komplex módszerekkel - anyakönyvek vizsgálata, családlapok kitöltése, a gazdálkodási gyakorlat elemzése, népi intézmények vizsgálata - tárták fel a csoportok a szórványtelepülések társadalmának, közösségeinek a történelmi fejlődésbe beágyazott  jellegzetességeit, valamint a Keszeg Vilmos irányította, a (hiedelem)szövegek mai megjelenési formáira, kontextusára, társadalomszervező erejére figyelő hiedelem- és narratívakutatást. E két, Erdélyben folyó kutatás mellett már az indulás óta kiemelten fontos helyet kapott a KJNT működésében a moldvai magyar közösségek életének feltérképezése, a különböző más intézményekkel - érdekvédelmi szervezetek, magyarországi és hazai kutatóműhelyek, tanszékek - való együttműködés a csángók kutatása tekintetében. A KJNT kutatói folyamatosan jelen vannak a moldvai csángó falvak jelentette terepen, hasonlóképpen a kutatások eredményeit feldolgozó tanácskozásokon, amely tanácskozások szervezéséből ő maga is kiveszi részét. Rendhagyó módon hadd említsem meg itt a csángók kutatásában igen lényeges pontnak tekinthető, Pozsony Ferenc által írt és a KJNT kiadásában napvilágot látott román nyelvű, a csángók kultúráját, társadalmát egy merész vállalkozás kereteiben bemutató, nem leplezetten a magyar kutatók eredményei iránt nyitott, román anyanyelvű kutatóknak szánt monografikus jellegű kötetet [51] , amely megjelenése után a moldvai román tudományos közösségekben - érthető módon, hisz egy teljesen más irányultságú szemléletnek, ha úgy tetszik diskurzusnak a hordozója - igen éles, ideológiailag leterhelt reakciókat szült.

A KJNT kolozsvári székházában egy néprajzosoknak, antropológusoknak, szociológusoknak haszonnal látogatható, 8.000 kötetet tartalmazó könyvtárat és a Kós Károly, Szentimrei Judit, Vámszer Géza hagyatékát őrző dokumentációs központot működtet, ahol az adattári részlegen az eddigi kutatások eredményeit bemutató több ezer, módszeresen feldolgozott írott munka, és ugyancsak több ezer fénykép helyet kapott. A fiatal kutatók, néprajzos hallgatók munkáját elősegítő találkozási alkalom a több-kevesebb rendszerességgel megszervezett Fiatal Néprajzkutatók Konferenciája, amely ma már magyarországi tanszékeken is érdeklődésre tart számot.

 A társaság működését megnehezíti az erdélyi magyar, civil kezdeményezésből létrejött, román kormányzati pénzekből csak elenyésző összegeket kapó tudományos műhelyekre egyként érvényes, hosszú távú tervezés lehetőségének hiánya. A támogatási rendszer jellegéből fakadóan ugyanis a magyarországi pályázati pénzeket egy évre lehet igényelni és elnyerni, ez pedig a műhelyeket, így a KJNT-t is kiteszi egyrészt a támogatók kényének és a kuratórium elvárásainak való megfelelés kényszerének, másrészt pedig az évről-évre való (újra)tervezés káros hatásainak. Ilyen körülmények között pedig nem lehet beindítani több éves léptékkel tervezett kutatásokat, hisz normatív támogatás hiányában magának a műhelynek a léte is kérdésessé válhat egyik évről a másikra, aminek egyenes következménye, hogy a frissen végzett, esetleges kutatói aspirációkkal induló hallgatókat a műhelyek nem képesek hosszabb távon foglalkoztatni, illetve nem képesek a műhelyek biztosítani a zavartalan kutatómunka, és a nemzetközi téren is kompetens kutatói csoportok kinevelődését valamint az ennek hozadékaként tételezett eredmények kitermelésének a feltételeit. [52] Ilyen módon a fiatalok másfele orientálódnak, pedig ezeknek a frissen diplomázott szakembereknek a rugalmasságára, dinamizmusára és nyelvtudására pontosan a támogatási rendszer adta feltételek miatt igencsak nagy szükség lenne.  

KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja

Tekintsük a romániai magyar humán tudományosságot egy belső és valamiféleképp zárt kommunikációjú térnek, amelyben a külső információk felvétele (input) ugyan több-kevesebb módszerességgel megtörténik, de kimenetről (output) csak kevéssé beszélhetünk. Egy ilyen kommunikációs térnek óhatatlanul velejárója, hogy önmagát fogalmazza újra, és a nemzetközi tudományos eredményeket jelentő, a kisebbségi horizont felett szerveződő diskurzusba még a magyarországi tudományos életen keresztül is ritkán tud bekapcsolódni [53] . Ebben, a nagyobb részt a kényszerítő hatású elképzelt vagy valós - ennek eldöntése nem az én tisztem -, magyar erdélyiség/romániaiság paradigmájában, melynek legfőbb csapdája éppen a paradigma hiányában rejlik, a KAM egy olyan tudományos eredményeket felmutató műhelyként létezik, amely annak ellenére, hogy - a többi, nem csak néprajzi, hanem más jellegű tudományos műhellyel szemben - nem Kolozsváron, hanem Csíkszeredában működik, képes volt legalább Magyarországon számon tartott műhelymunkát felmutatni, ekképp megtörni a belső és zárt jellegű kommunikációt, ilyen módon pedig hozzájárult a hazai magyar tudományosság kimenetének (output) megteremtéséhez. Ráadásul ezt egy olyan tudományág, az antropológia művelésével tette, amely a kilencvenes évek elején előrébb tartott Erdélyben, mint Magyarországon [54] , és tevékenységét úgy folytatta - amint arra Bárdi Nándor is rámutatott [55] -, hogy a 2002-ben az erdélyi társadalomtudományi és humán tudományi eredményeket összefoglaló kötetben [56] foglalkozik vele Keszeg Vilmos a néprajzot bemutató részben [57] , Roth Endre a szociológiánál [58] valamint a politológusok a maguk során [59] .

A KAM története maga is rendhagyó: a nyolcvanas évek elején alakult néhány Csíkszeredában tevékenykedő, nagyobb részt Kolozsváron nyelvszakot végzett tanárokból, akiknek tevékenységéhez a hátteret az akkor a Megyei Pártkabinetben [60] a Balázs Lajos vezetésével működő, 1983-ig a valamiféle szervezett és intézményes együtt dolgozást lehetővé tevő Etnológiai Kör adta. Ennek a munkának az eredménye az első, nagyrészt a KAM körébe tartozó munkatársak tollából született, 1987-ben a Kriterionnál megjelent kötet [61] , amely heves vitát váltott ki az akkori erdélyi magyar közéletben [62] . 1985-től megszűnt a formális együtt dolgozás lehetősége, azonban ebben az időszakban a csoport informálisan működött és tagjai igen élénk publikációs tevékenységet fejtettek ki különböző romániai magyar lapokban, leginkább a Hét mellékleteként megjelenő TETT-ben.

A KAM neve a romániai magyar közéletben a kilencvenes évek elején, a 89-es változás után vált ismertté, mindamellett, hogy a csoport Niedermüller Péter meglátásában a tudományos közéletben alig tudta elfogadtatni magát és intézményi szempontból marginális helyzetben maradt [63] . A csoport léte már nevében is - Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport - provokatív volt az erdélyi magyar tudományos gondolkodásra, és talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a KAM tevékenysége hozzájárult a hazai magyar társadalomtudományi munka antropologizálódásához. Az ő munkájukhoz köthető elsőként a mindennapi élet kutatásának módszeres felvállalása, és a résztvevő valamint a megértő megfigyelés következetes alkalmazása. Munkáik frissítően és ösztönzően hatottak a kilencvenes években az egyetemekről kikerült generációkra, és bár Sik Endre szemükre vetette a nemzetközi tudományos eredmények nem megfelelő ismeretét - hogy tudniillik a KAM nincs napirenden ezekkel [64] , anélkül, hogy vitába szállnék Sik Endrével, azt állítom, hogy munkájuk hozzájárult egy alapvetően új szemléletmódú, következésképp a nemzetközi eredményekre is hangsúlyosan figyelő, azt az elemzéseibe, írásaiba beépítő kutatógeneráció kinevelődéséhez. Ez pedig nem elhanyagolandó dolog egy olyan környezetben, ahol a kommunikáció nem csak egy külső viszonyítási pontról tekintve belső és zárt, hanem az azt konstituáló műhelyek között is, és a zárlat feloldására valamint a különböző tudományágak képviselői, műhelyei közti érdembeni beszélgetés megteremtésére magyarországi kutatók katalizátor szerepére van szükség [65] . Módszertani elveiknek és munkájuk elméleti alapvetésének elemzését Bakk Miklós és politológus munkatársai a fent említett gyűjteményes kötetben - ha röviden is, de lényegbevágóan - már elvégezték, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a nevükhöz köthető "antropológiai fordulat", a "fent" és a "lent" oppozíciójában való gondolkodás, a népi kultúra újszerű meghatározása, az ideológia-ellenesség kritikus fénybe helyezte mind a néprajz, mind a szociológia addigi eredményeit, ugyanakkor hozzájárult az erdélyi magyar társadalom politikai és kulturális gyakorlatának bírálatához [66] .      

A Székelyföldet, azon belül is leginkább a Csíki medencét és a Homoródok mentét célzó kutatásaikba való betekintésre a legalkalmasabb az írásaik fellapozása, hisz az Átmenetek c. negyedévi periodikában, a KAM évkönyvében, az Antropológiai Műhelyben és a méltán keresetté vált Helyzet Könyvek sorozatban rendszeresen közzé teszik kutatásaik eredményeit. A sorozat 1995-ben indult egy, a romániai magyar társadalom felépítését, az intézményépítést, az elit pozícióba kerülését elemző kötettel [67] , majd 1996-ban a romániai magyarság érzékeny pontjának számító interetnikus kapcsolatokat, azok előzményeit, gazdasági téren megnyilvánuló elemeit, a kizárási és bekebelezési technikákat elemezték [68] . A munkaerő-migrációt elemző kötetük szintén aktualitásra számot tartó témákat feszeget, elméleti vállalásaiknak megfelelően a "lentiek" szempontjait érvényesítve [69] , ugyancsak ezt a látószöget vállalja fel a beszélési gyakorlatokat, tréfás nyelvi kapcsolatokat, a szimbolikus/nyelvi diadal vagy vereség megjelenését lehetővé tevő helyzeteket vizsgáló kötetük [70] , akár az elszegényedési folyamatokat vizsgáló tanulmányaik is [71] . 1998-ban a szocializmus korszakát saját, addig ebben a kérdéskörben nem használt fogalomtárukkal elemezve, a hatalom és a hatalmi beszédmód jellegére, a privát és nyilvános szféra követelte gyakorlatokra figyelve jelentettek meg egy kötetet [72] , majd ugyanabban az évben Gagyi Józsefnek a látókról, a divinációs technikákról és ezek kulturális vagy krízishelyzetekben betöltött szerepéről írt könyvét [73] , és Biró A. Zoltánnak a romániai magyar társadalmat, az elit szerepét, a civil társadalom kérdését taglaló kötetét publikálták [74] . Egy újabb kötetükben az ünneplési gyakorlatot, a térhasználatot, a jelentéstermelést és az érte folyó szimbolikus harcot vették górcső alá [75] , majd a Székelyföldön egyre nagyobb súlyú, ezért egyre problematikusabb roma kérdést vizsgálták [76] . Az intézményi publikációikat - amely lista a fentinél sokkal bővebb, itt csak a saját kiadványaikat soroltam fel - bemutató rész végén hadd térjek ki két, nem saját kiadású könyvükre: Oláh Sándornak 1998-ban jelent meg a Homoród menti kollektivizálást és annak hatását vizsgáló könyve [77] , Biró A. Zoltánnak Laki Lászlóval közösen a térségvizsgálatot a globalizáció szemszögéből megvalósító kötete [78] . Úgy érzem, e kiadványok önmagukban is fontosak, vagy fontosak lehetnek - egyelőre az Oláh Sándor kötetének a hazai tudományosságba való beépüléséről van tudomásom -, azonban ezek a munkák jelzik azokat az irányokat, amelyek a KAM mai munkáját nagymértékben meghatározzák: több más intézménnyel összefogva és külső kutatókat is bevonva a munkába a Maros Magyar Autonóm Tartomány oral historyra és levéltári kutatásokra alapozott vizsgálatát végzik, ugyanakkor a KAM nagy részt vállal a térség gazdasági és humán erőforrásait feltáró programokban. [79]    

A Székely Nemzeti Múzeum

Mindenféle elfogultság és az értékelés szándéka nélkül kezdem a múzeumok  bemutatását a Háromszéki intézményekkel, anélkül, hogy ezzel a többi múzeum érdemeit csökkenteni akarnám, azonban annyit hadd jegyezzek meg, hogy érzéseim szerint a Székely Nemzeti Múzeum (SzNM) története, jellege és mai tevékenysége révén is a más gyűjtemények között kiemelkedő szerepet foglal el. Talán elég, ha annyit említek, hogy ma itt található az egyik leggazdagabb erdélyi magyar múzeumi gyűjtemény, hogy az SzNM részlegeként működik többek közt a maga során ugyancsak fontos Kézdivásárhelyi, várostörténeti és céhtörténeti jellegű múzeum, az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum, és több kisebb Kovászna megyei gyűjtemény. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy az alapításánál az SzNM gyűjtőterületeként a teljes Székelyföldet (Csíkszék, Háromszék, Marosszék és Udvarhelyszék) jelölték meg az alapítók.

A gyűjtemény alapjait Cserey Jánosné, szül. Zathureczky Emília teremtette meg, aki saját kúriájában elhelyezett tárgyait a Székelyföldön alapítandó múzeumnak adta. A mintegy 8-9.000 tárgyat számláló gyűjteményt először a Székely Mikó Kollégium termeiben és egy zárt folyosóján helyezték el, ennek nyomán teremtődtek meg 1879-ben a Székely Nemzeti Múzeum alapjai. A legfőbb gondot az önálló épület hiánya jelentette, hisz anélkül nem volt elképzelhető a tudományos munka végzése. Az épület alapjainak letételére a 20. század elején, 1911-ben került sor, majd Kós Károly tervei alapján 1912-13-ban sikerült azt befejezni. Ezzel megindulhatott az önálló jellegű tudományos, muzeológus munka, amelyben a szakemberek általában a helyi vezetők támogatását is élvezték. A 19. század végén Nagy Géza akkori igazgató-őr vezetésével sikerült a múzeumot a tudományosság bázisává tenni, létrehozni egy dokumentációs központot, ahová a fontosabb kiadványok megérkeztek. A századfordulón és azt követően olyan kutatók fordultak meg itt, mint Orbán Balázs, Viski Károly, Jankó János, Sztripszky-Mikes Hiador, Herrmann Antal, Huszka József és Malonyay Dezső. A harmincas években országos szinten először itt szervezték meg - igaz, a teljes néprajzi részleg költségvetését felemésztő - szabadtéri részleget.

A múzeum, történetének kezdetén szorosan együttműködött nem csak a helyi hatalommal, hanem a gyűjteményt elsőként befogadó Székely Mikó Kollégium tanári karával is, hisz 1890-től a múzeum irányítását a tanári karból választott bizottság látta el egészen 1949-ig, a múzeum államosításáig és a korábbi szervezeti formák megszűnéséig. A múzeum történetében azonban nem ez volt az egyetlen törés: anyagának egy részét mindkét világháború idején ládába csomagolva menekítették. Az első világháború idején 36 ládát menekítettek Budapestre, majd azokat hozták vissza a háború idején hadikórházként működő épületbe. A nagy csapást a második világháború végén történt menekítés jelentette, amikor a múzeum anyagát 54 ládába csomagolva nyugat fele indították és a szerelvényt bombatámadás érte. Ebben a támadásban majdnem a teljes anyag elpusztult, köztük a nehezen összegyűjtött néprajzi részleg - hisz több felhívásra volt szükség, hogy az eredeti tárgyállomány szegényes néprajzi gyűjteményét kipótolják - igen értékes darabjai. A múzeum a törést sokáig nem tudta kiheverni, főként, mert az államosítással a korábbi lendület megtört és az adott keretek megszűntek, elannyira, hogy a múzeumtól a Székely Nemzeti Múzeum nevet is megvonták, amit csak 1989 után vehetett fel újra.

Fontos állomása volt a tudományos munkának a ma is létező múzeumi évkönyv, az Aluta [80] megjelentetése a hetvenes években, amelyben a múzeum részlegeinek megfelelően régészeti, történelmi, néprajzi, geológiai írások látnak napvilágot. Az SzNM a következő részlegekkel működik: régészet, néprajz, fényképtár, természettudomány, képzőművészet, történelem, dokumentációs könyvtár. Az idők során jelentőssé nőtte ki magát a kezdetekben szegényes régészeti gyűjtemény, ugyanis több ásatásban részt vettek vagy ásatásokat kezdeményeztek a múzeum munkatársai.

A történelmi részlegen a gyűjtemény fontos részét képezik a középkori fegyverek, bútorok és számos ötvösipari termék mellett a Háromszék történelmében kiemelkedő korszakként számon tartott negyvennyolcas szabadságharc tárgyi emlékei. Az ásatások, a néprajzi gyűjtőmunka és a levéltári források felhasználásával sikerült feltárniuk a környékbeli fazekas központokat, majd több múzeum összefogásával elvégezni a dél-erdélyi települések hasonló jellegű központjainak feltérképezését [81] , és sikerült létrehozni a néprajzi részlegen egy jelentős, 17-18. századi festett darabokat tartalmazó kerámiagyűjteményt. Ugyancsak jelentős ezen a részlegen a székelység művészetét bemutató, bútorokat, szőtteseket, viseleteket felvonultató gyűjtemény. A néprajzi részleg a BBTE-n a kilencvenes években néprajzot végzett, jelenleg doktori vagy magiszteri tanulmányaikat folytató munkatársai publikációkkal és konferencia-részvételekkel jelen vannak a tudományos közéletben. [82]     

A Kézdivásárhelyi Múzeum

A frissen végzett, néprajzos képzettségű munkatársakról ugyanaz elmondható, mint az SzNM esetén. Természetesen ez együtt jár a múzeum mint a kultúra egy-egy szeletét konzerváló és bemutató intézmény dinamizmusának, rugalmasságának növekedésével, azonban a tőlünk nyugatabbra lévő múzeumok interaktív bemutatási politikájának megvalósítását a nagymértékben behatárolt anyagi lehetőségek akadályozzák, hisz a múzeumok, mint bármely más állami költségvetési intézmény, komoly anyagi gondokkal küzdenek. A probléma áthidalásának egyik módja az önkormányzat és a múzeum hatékony együttműködése és ezzel a múzeum bevonása a térségfejlesztési pályázatokba, az azokat célzó stratégiák kidolgozásába, másik - az előbbitől nem független - módja pedig egy olyan civil szervezet működtetése, amely háttérintézményként vállalni tudja a csak nem-kormányzati szférának szánt alapok elérésének a lehetőségét. Ennek jó, és azt hiszem működő példáját valósította meg a Kézdivásárhelyi Múzeum (KM) a helyi önkormányzattal együttműködve a város régi céhes jellegét visszaállító/megőrző és ezzel turisztikai látványossággá tevő törekvésnek a keretében. Természetesen, ehhez kell a céhes-polgári jelleget városképileg és építészetileg őrző főtér és az ebbe szervesen beépülő múzeumépület, valamint az a regionális megalapozottságú, a felzárkózást az összefogással és egy-egy helyi sajátosság kiaknázásával elősegítő térségfejlesztési politika, amely a Székelyföldet az utóbbi időben egyre inkább meghatározza. Azt hiszem, nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ma a KM túlmutat eredeti, az 1972-es megnyitásakor megfogalmazott célján, nevezetesen a helytörténeti anyag gyűjtésén és bemutatásán.

Az 1972-es év valójában annak a törekvésnek a betetőzését jelentette, amelynek keretében már a 19. század végén beindult egy múzeumalapítást célzó mozgalom Háromszéken és Kézdivásárhelyen is. Az akkori nagy gyűjtemény, a Cserey család adománya végül Sepsiszentgyörgyön került a közönség elé és tette lehetővé az SzNM megalapítását, azonban Balázs Márton és Diénes Ödön munkájának köszönhetően, az első világháború következményei ellenére a két világháború között sikerült egy múzeumot megnyitani. A felgyűlt anyag mennyisége és a kiállítótermek hiánya nemsokára arra késztette a munkatársakat, hogy a gyűjteményeket becsomagolják, és elszállítsák más intézményekbe. A második világháború utáni politikai légkör nem kedvezett a múzeum újraindításának, így az ekkor elszálított anyag egy része elkallódott, kisebb része az iskolákban található. Az új múzeumi munkára végül az 1968 utáni nyitás biztosította kedvezőbb légkörben meginduló gyűjtés keretében és 1970-ben került sor, amikor Incze László tanár muzeológusi kinevezést kapott, és elkezdhette tevékenységét az SzNM kihelyezett részlegének megnyitásáért, amelyre végül 1972-ben került sor. [83]

A KM elsősorban céhtörténeti és ipartörténeti jellegű, de jelentős a népi technika eszközeit bemutató részlege, akárcsak képzőművészeti tárlata és az ezen a területen kifejtett, kiállításokat szervező tevékenysége. Kis szabadtéri részlegén a céhes világgal, Felső-Háromszék történetével kapcsolatos tárgyakat és népi építészeti emlékeket őriz, ugyanakkor a múzeum háttérintézményeként működő Kézdivásárhelyi Múzeumbarátok Egyesülete (KMBE), és annak vezetője, Dimény Attila tevékeny részt vállal a város turisztikai látványosságai közt hangsúlyos szerepre számot tartó valamikori Bogdán-házban berendezendő fotótörténeti és -művészeti kiállítóterem megszervezésében.  A KM-ben kapott helyet az előbbi részekben, a hatvanas-hetvenes évek fordulója ideológiai nyitása kapcsán többször említett - gyerekeket (is) bevonó - gyűjtőmozgalom eredményének tekinthető, népviseletbe öltöztetett babagyűjtemény [84] , amely a múzeum egyik legfőbb látványossága. A KMBE aktívan bekapcsolódott az erdélyi építettörökség-védelmi, több magyarországi és erdélyi intézményt bevonó programba, amelynek keretében konferenciát is szervezett 2001-ben a pályázati lehetőségekről, a műemlékvédelem gyakorlati problémáiról és a turizmus fejlesztési esélyeiről. A program keretében, a BBTE oktatói és hallgatói, valamint a kolozsvári Entz Géza Alapítvány munkatársai részvételével Felső-Háromszéken is elkezdődött az épített örökség szakszerű felmérése.

Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum

Alapítása - amint a bevezető részben említettem - a hetvenes évek elejére esik, amikor a Székelyföldön sorra alakultak a helytörténeti gyűjtemények. A Haszmann Pál Múzeum (HPM) azonban hamarosan túlnőtt ezeken a kereteken, és már a 89 előtti években részesévé vált nem csak a helyi, hanem a tágabb közművelődési életnek, táboroknak adott otthont, kutatókat fogadott és tartotta velük a kapcsolatot.

Felső-Háromszék és különösen Csernáton az erdélyi népi barokk legszebb emlékeit őrzi, így a múzeum is az alapításkor már igencsak romladozó Damokos-kúriában kapott helyet, és itt gyarapította a gyűjteményt a Haszmann család. A kúria udvarán hamarosan építészeti, méhészeti és a korán polgárosult Háromszék technikatörténetének emlékeit bemutató szabadtéri gyűjteményt hoztak létre, így ezekkel egészült ki a kúria épületében helyet kapó helytörténeti, művelődéstörténeti, numizmatikai kiállítás. A kilencvenes években a HPM-mel egyszerre alakult Bod Péter Közművelődési Egyesülettel közösen lapot adtak ki Csernátoni Füzetek címmel, amelyben főként helyi kutatók, munkatársak közöltek néprajzi, történelmi és művelődéstörténeti munkákat. [85]

Háromszéken a fentiek mellett több gyűjtemény, emlékház működik. Említésre méltó ezek közül a berecki Gábor Áron Emlékház, a csomakőrösön működő Kőrösi Csoma Sándor Emlékház, a Zágonban a Mikes Kelemen emlékének szentelt gyűjtemény, a kisbaconi Benedek Elek Irodalmi Emlékház, és végül egy újonnan alakult, a csángók kultúrájának és életének bemutatását célzó gyűjtemény, a Zabolai Csángó Múzeum, amelyet a nyár folyamán szándékszik felavatni a KJNT, a múzeum létrehozója és működtetője.

A Csíki Székely Múzeum

Indulásának története, mint nem egy más székelyföldi múzeum esetén, összefügg a helyi iskolai-oktatási tevékenységen belül megnyilvánuló gyűjtői munkával, hisz a csíksomlyón működő főgimnázium már 19. század hetvenes éveiben jelentős régiséggyűjteménnyel rendelkezett. Ekkor vetődött fel a múzeum alapításának ötlete, amely azonban csak a következő század harmincas éveiben valósulhatott meg Domokos Pál Péter, Nagy Imre és Vámszer Géza irányításával, és akkor is csak részleteiben. Az alapítás közvetlen előzményének tekinthető az 1929-ben a Főgimnáziumban az Orbán Balázs születésének 100. évfordulójára szervezett, majd az egy évvel később a székely népművészetet és az egyházművészeti emlékeket bemutató néprajzi kiállítás. A törekvések ellenére sem sikerült a háború előtt egy múzeumot a városban, Csíkszeredában megnyitani, így arra csak az ötvenes években kerülhetett sor, amikor Kovács Dénes igazgató kezdeményezésére sikerült a múzeum működésének hivatalos keretet adni, és egy bérházban berendezték a kiállításokat. Új fordulatot a Csíki Székely Múzeum (CsSzM) életében a hatvanas évek végének közigazgatási átrendezése hozott, amelynek során az újonnan alakult Hargita megye megyei múzeumává lett, és beköltözött a mai székhelyéül szolgáló, azelőtt cukorgyári raktárként majd katonai objektumként használt Mikó-várba. Jelentős szabadtéri részlegének kialakítása is erre az időszakra esik, amely ma 15 faragott kapuból, 6 házból, egy gabonásból és egy kerekes kútból áll. A CsSzM mai gyűjteményének része a régikönyv-állomány, amely a Csíksomlyói Ferences Rendház és a Katolikus Főgimnázium könyvanyagát is tartalmazza. A szabadtéri részleg és az ősnyomtatványokat is tartalmazó könyvgyűjtemény mellett figyelemre méltó még a Gyimest és Kászont bemutató helytörténeti, a régészeti és az etnográfiai kiállítás, a numizmatikai gyűjtemény, a fegyvereket bemutató kollekció, a természetrajzi gyűjtemény [86] . A CsSzM a kilencvenes évek közepétől ugyancsak egy időszakos kiadvánnyal volt jelen a tudományos közéletben, az Acta c., az SzNM-mel közösen kiadott folyóiratuk megjelentetése azonban az utóbbi időben akadozott, nem sikerült folyamatosan megjelentetni a kiadványt és eljuttatni kolozsvári könyvtárakba.

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum

A múzeumalapítás gondolata itt is a 19. század végének áramlataival, mozgalmaival köthető össze, bár a helybéliek nem kevés büszkeséggel emlegetik, hogy a Haáz Rezső Múzeum (HRM) mai gyűjteményének elődje Erdély egyik legrégibb hasonló kollekcióinak egyike, amennyiben elfogadjuk azt, hogy a református gimnáziumban a 18. század végén helyet kapó természetrajzi, numizmatikai és nyomtatványokat tartalmazó gyűjtemény, a refomátus gimnázium szemléltető eszközei a mai múzeumi kiállítások előképének tekinthetők. Tény, hogy ennek a gyűjteménynek és a református gimnázium tanárainak meghatározó szerepük volt - ha csak közvetetten is - a múzeum megalapításának munkájában, akárcsak a korán felébredő lokálpatriotizmusnak is, amelynek hangadói a tárgyak megyéből történő kiáramlását szerették volna megakadályozni, hisz az összegyűlő tárgyegyüttesek kétszer is az SzNM birtokába kerültek a megfelelő terem hiányában. [87] A helyi gyűjtemény létrehozásának feladata végül a szepességi származású festőművészre, Haáz Ferenc Rezsőre hárult, aki 1906-tól a református gimnáziumban tanított, tanítványival több gyűjtőutat is szervezett Székelyudvarhely környékén, a gyűjtött anyagból több kiállítást is szervezett a kollégium épületében és  kialakította a múzeum néprajzi részlegét. [88] Az 1994-től az ő nevét viselő múzeum önálló épületbe az államosítást követően, az ötvenes években került, az ezt követő években alakították ki a hozzá tartozó emlékszobákat: Tompa Lászlónak és Tomcsa Sándornak helyben, Tamási Áronnak szülőfalujában, Farkaslakán avattak emlékhelyet. Történelmi, néprajzi, éremtani, természetrajzi stb. gyűjteménye mellett talán a legjelentősebb a kihelyezett részlegként, a Benedek Elek Tanítóképző (volt református gimnázium) épületében működő Tudományos Könyvtára, ahol több mint 75.000 kötetet őriznek, köztük 2.600, az 1700-as évek előtt megjelent könyvet, 15 unikum jellegű kiadványt, 245 kéziratot és 3 ősnyomtatványt. [89]

A HRM is sikeresen valósította meg a KM és a KMBE kapcsán már említett, a szakmai és az anyagi háttér pótlását elősegítő projektet a Haáz Rezső Alapítvány (HRA) segítségével, így sikerült elérniük, hogy kiadványaik és szakmai programjaik révén megteremtsék és fenntartsák a kapcsolatot az erdélyi és magyarországi tudományos közélettel. Az elsősorban Herrmann Gusztáv és Zepeczaner Jenő irányította programok során, tudományos igényű várostörténeti és helytörténeti munkák keretében dolgozták fel Székelyudvarhelynek és környékének történelmi örökségét, ugyanakkor ezeket a munkákat, és az ebben a témában felhasználható forrásmunkákat saját kiadványaikban és más műhelyek publikációiban jelentették meg. Igényes kiadványban látott napvilágot egy muzeológusoknak szánt munka, amelyben a muzeológia aktuális kérdéseire keresik a választ a szerzők. [90] Ugyancsak Székelyudvarhelyen adták ki, de a székelyföldi múzeumok összefogásával az itt található gyűjtemények történetét és mai állapotát bemutató kötetet. [91]

A székelykeresztúri Molnár István Városi Múzeum

A története és a kialakulása a Molnár István Városi Múzeumnak (MIVM) sem független a helyi tanárok tevékenységétől. Az unitárius gimnázium tanári ösztönzésre megszülető gyűjteménye a második világháború után túlnőtte a gimnázium kereteit, ezért a Molnár István akkori tanár kezdeményezésére létesült gyűjtemény elhelyezése érdekében tárgyalások kezdődtek a helyi vezetőséggel egy megfelelő épület átadása és berendezése céljából. A mai, főtéri épületet ekkor kapta meg a múzeum, és ekkortól indult be a mai gyűjteményeket eredményező munka és fejlődés. A tájjellegű gyűjteményt mára viszonylag fejlett természetrajzi részleggel bővítették, majd szabadtéri részlege is nyílt, ahová egy Nyikó menti házat és egy korondi vízimalmot állítottak fel, majd itt rendeztek be egy csarnokot a hajdani Keresztúr-fiszék mezőgazdasági gépeinek, népi eszköztechnikájának a bemutatására. Benkő Elek régész, a múzeum munkatársa munkássága nyomán a vidék régészeti emlékei is bekerültek a múzeumba, több környékbeli csempekályhát állítottak ki a régészeti részlegen. [92]

Alapítója nevét 1997-től viseli, a MIVM ma a város művelődési életének fontos szervezője, festészeti kiállítások, előadások kapnak helyet falai között. A kilencvenes évek második felében a szentendrei skanzennel közös program keretében a szabadtéri részlegen egy tarcsafalvi (Nyikó mente) épületegyüttest (parasztház, csűr, istálló, nyári konyha) állítottak fel, a MIVM munkatársai részt vettek a szentendreiek folytatta népi építészeti kutatásban.

A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Városi Múzeum

Az alapítójának, a létrehozásáért legtöbbet tevő néprajzkutatónak a nevét 1990-ben felvevő intézményt megelőzően a 20. század elején már létezett Gyergyószentmiklóson egy gyűjtemény, amely a második világháború idején teljesen elpusztult. Az ötvenes években - Kós Károly biztatására - a Gyergyó néprajzát is feltérképező Tarisznyás Márton  vállalkozott az intézmény újbóli megalapítására, és Karácsony Jánossal együtt beutazta a Gyergyói-medencét, hogy anyagot gyűjtsön és rajzokban is megörökítsék a vidék kultúráját. A munkát nem folytathatta sokáig, mert 1952-ben börtönbe került, ahonnan 1955-ben szabadult, de a múzeumi munkába csak 1960-tól kapcsolódhatott be újra. Munkája nyomán alakult ki a mai, több ezres nagyságrendű, néprajzi, történeti, régészeti, természetrajzi és képzőművészeti részlegeket magába foglaló gyűjtemény. Tarisznyás Márton néprajzi munkáinak egy része halála után jelent meg [93] , ebben a munkában igen tekintélyes helyet foglal el a gyergyóiak erdőkiélésével, az erdőgazdálkodással foglalkozó rész, így érthető, hogy a mai múzeumban helyet kapott ennek a kutatásnak a tárgyi anyaga az Erdő néprajza c. kiállítás keretében. A múzeumban láthatók Karácsony János rajzai, amelyeket az alapításkor történt utazás idején készített, akárcsak a művész más munkái is [94] .

Néhány összegző gondolat a székelyföldi múzeumok kapcsán

Amint a fentiekből talán kiolvasható, a székelyföldi múzeumok alapításának vázlatosan három nagy hulláma különíthető el: az első a 19. század végére tehető, és nézetem szerint összefüggésbe hozható azzal a folyamattal, amelyet Eric Hobsbawm az európai nemzeti kultúrák kialakítása kapcsán tömeges hagyománytermelésnek nevezett [95] , hisz a múzeum is egyfajta hagyománymegőrző és -teremtő, ha úgy tetszik, diskurzusformáló intézménynek tekinthető. A fentiekben tárgyalt múzeumok nagy részének megalapítására történtek ekkor kísérletek, a siker több, e dolgozat kereteiben nem elemzett tényező együttes hatásának volt a függvénye. A következő hullámot az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület keretében működő Tájmúzeumi és Népkutató Ügyosztály tevékenysége határozta meg, amely ugyan a második világháború után már nem működhetett, de olyan személyiségek munkásságára hatott, mint Molnár István és Tarisznyás Márton. [96] Végül harmadik hullámnak tekintem a hatvanas-hetvenes éveknek a fordulóját, amikor nem csak vidéki tájmúzeumok sora alakult meg, hanem lehetőség nyílt a már működő múzeumok bővítésére, átszervezésére is. Az itt röviden vázolt hullámok közös jellemzője, hogy mindegyik egy nemzeti és hagyományőrzési ethoszt fogalmazott meg, így talán nem csodálkozhatunk azon, hogy a múzeumok többségében a központi helyet az ilyen jellegű kiállítások foglalják el. A képzőművészeti, természetrajzi gyűjtemények a legtöbb esetben nem kapják meg a nekik megfelelő helyet, nem beszélve arról, hogy hasonló jellegű önálló gyűjteményt alig találni.

A múzeumok közül azon települések intézményei vannak előnyös helyzetben, ahol az önkormányzat térségfejlesztési stratégiáiban szerepet szán a múzeumnak, ezzel bekapcsolva őket az információk áramlásába, illetve ahol a múzeum munkatársainak sikerült egy olyan támogató civil kezdeményezést elindítaniuk, amely a hiányos állami finanszírozási rendszer mellett biztosíthatja az eddig még mindenütt késett, az "élő múzeum" megteremtésének lehetőségét megvalósíthatóvá tevő interaktív nyitást, amelytől remélni lehetne a látogatók számának növekedését.

A vidéki tájmúzeumok, helytörténeti gyűjtemények

Elindításuk általában a múzeumalapítások harmadik hullámában történt. Működésükre és működtetésükre jellemző, hogy virágzásukat egy-egy dinamikusabb helyi értelmiségi személy vagy csoport tevékenysége alatt élték, és amint ez a személy vagy csoport valamilyen okból megszűnt tevékenykedni, a helyi gyűjtemény fejlődése is leállt, hacsak nem került be valamelyik nagyobb, közeli múzeum vonzáskörébe. A helytörténeti gyűjtemények az alapítás és kezdeti aktív fázis után a kilencvenes években éltek még egy virágzást, amikor az erdélyi magyarság történelmi-nemzeti emlékezete újrafogalmazása igényének kontextusában mutatták fel az új közösségi összetartozás jegyeit. Az egyházzal vagy egy újonnan alakult civil szervezettel karöltve, az itthonról eltávozottaknak valamint az itthon maradóknak szervezett falunapok keretében igyekeztek a nemzeti és az új - európai, regionális - diskurzusnak egyaránt megfelelő ünnepségen a falunak vagy a régiónak új emlékezetet adni, illetve az emlékezés új módjait kijelölni.  Ezen ünnepségek középpontjában általában egy olyan történelmi személyiség és/vagy esemény állt, akiről a kommunista államhatalom fennállása idején csak szűk körben, informális keretek között lehetett megemlékezni, mivel emléke felidézésének mozzanata hangsúlyosan a nemzeti múlthoz kapcsolta az adott közösséget. Nem voltak függetlenek ezek az emlékező események a belakott tér szimbolikus meghódításától [97] , valamint a magyarsághoz való tartozás kimondásának igényétől. Ez a tény a meghívottak listáján is visszatükröződött: az események díszvendégei sok esetben a magyarországi testvérközség, testvérfalu küldöttei voltak, vagy olyan jeles közéleti, esetleg egyházi személyiségek, akik tevékenységük radikális, nemzeti jellegével hívták fel magukra a figyelmet.

A tájmúzeumok fennmaradásáról és fejlődéséről ugyanaz elmondható, mint a városi múzeumokról: azon települések intézményei képesek további eredmények felmutatására, ahol az önkormányzat és/vagy egy civil szerveződés a fejlesztés mögé áll, és ezzel megteremtődnek az intézményi kommunikáció lehetőségei. Ehhez elengedhetetlenül szükséges egy olyan fiatal generáció kinevelődése és megtelepedése, amely ezt a mozgalmat a civil szféra építésének és az új falusi teleházak létesítésének részeként képzeli el, szervesen bekapcsolva az intézményt az Erdélyben már kibontakozó, a mozgalmat koordináló és támogató szervezetek kommunikációjába, és amelyek ugyanakkor járatosak a pályázatírásban és hajlandóak a tevékenységüket a közösség fejlesztéseként elképzelni és közösségi szükségletre válaszoló programokat - gazdatanfolyamok, felnőttoktatás, számítógépes kurzusok - szervezni. Az is elképzelhető, hogy a megfelelő kommunikáció feltételeinek megteremtése mellett - és azt hiszem, abban mindenki egyetért velem, hogy csak akkor várható el a vidéken való megtelepedés és az ilyen munka végzése, ha legalább a kommunikáció feltételei adottak - ennek a munkának a végzői azok a néprajzos végzettségű szakemberek lesznek, akiknek a tudását ma a központnak tekintett intézmények nem képesek integrálni.

Rövid, problémavázoló összegzés

A fentiekből talán nem nehéz a néprajzi műhelyek és múzeumok mai helyzetének legfőbb problémáira rátapintanunk: a támogatási rendszer hiányosságai a tudományos munkával csak érintőleges viszonyban álló túlélési stratégiák alkalmazására késztetik az intézményeket, így a további munka garanciáját jelentő fiatal generáció kinevelődése is akadozik. A műhelyek közti kommunikáció igencsak nehézkes mind a belső (egymás közti) mind a külső (külföldre irányuló) információcserét tekintve, márpedig a tudományos előrelépés elengedhetetlen feltétele a már megszületett eredmények ismerete és felhasználása. A tudományos szféra így nem képes integrálni ezeket az eredményeket, és nem képes integrálni a frissen végzettek felhalmozta tudást sem. Röviden tehát így lehetne összegezni a problémákat: a támogatási rendszer hiányosságai illetve egyoldalúsága, a kommunikáció akadozó jellege és a minden szintű integráció alacsony foka. Ezzel pedig be is léptünk egy ördögi körbe, hisz a fentebbi problémák feloldását, a többirányú, akár európai források megkeresését, a kommunikáció megteremtését nyelvtudásuknak köszönhetően éppen azoktól a fiataloktól várhatók, akiket ma a tudományos közélet nem képes integrálni és maga mellett tartani.  Mindezek nem jelentik azt, hogy a hazai intézményekben nem folyna számontartásra érdemes munka: úgy vélem, a romániai műhelyek értékes eredményei nélkül a magyarság egyetemes tudása mindenképp szegényesebb lenne. Gondolhatunk itt akár a narratívakutató munkára, a szokáskutatások terén elért eredményekre, a KAM munkáira, de sok egyéb, e dolgozatban felsorolt és ebből kimaradó eredményre is.

Irodalom

ALMÁSI István (közreadja)

2003 Monostori sugár torony. Bogdán János magyargyerőmonostori népdalgyűjtése 1906-ban. Kolozsvár

ANGHEL Remus - POZSONY Ferenc (szerk.)

1999 Modele de convieţuire în Ardeal, Zăbala. Kolozsvár

BAKK Miklós - BODÓ Barna - KÁNTOR Zoltán - LŐRINCZ D. József - SALAT Levente - SZÁSZ Alpár Zoltán

2002 Az erdélyi magyar politikatudomány a második évezred utolsó évtizedében. In: Tánczos Vilmos - Tőkés Gyöngyvér (szerk.): Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 közötti eredményeiről. Kolozsvár, 397-469.

BARABÁS László - POZSONY Ferenc - ZAKARIÁS Erzsébet (szerk.)

1996 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 4. Erdélyi és partiumi farsangok. Kolozsvár

BÁRDI Nándor

2002 Az erdélyi magyar humán tudományosság önszemléletéről. Regio 13. 3. 163-186.

BIRÓ A. Zoltán - GAGYI József - PÉNTEK János (szerk.)

1987 Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmuskutatás köréből. Bukarest

BIRÓ A. Zoltán - LAKI László

2001 A globalizáció peremén. Kunhegyes térsége és a Csíki-medence az ezredfordulón. Budapest

BIRÓ A. Zoltán

1997 Hétköznapi humorvilág. Csíkszereda

1998 Stratégiák vagy kényszerpályák? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda.

BODÓ Julianna (szerk.)

1996 Elvándorlók? Vendégmunka és életforma a Székelyföldön Csíkszereda

1998 Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakáról (szerk. Bodó Julianna). Csíkszereda

2000 Miénk a tér? Szimbolikus térhasználat a székelyföldi régióban. Csíkszereda

2002 Helykeresők? Roma lakosság a Székelyföldön. Csíkszereda

BODÓ Julianna - OLÁH Sándor (szerk.)

1997 Így élünk. Elszegényedési folyamatok a Székelyföldön Csíkszereda

BOKOR Zsuzsa (szerk)

2002 Tamás István kézdiszentléleki kéziratos gyűjteménye. Kolozsvár

BORBÉLY Éva

2001 Cenzúrázott bolondünnep. Farsangolás Bázelben. Kolozsvár

BORBÉLY Éva - CZÉGÉNYI Dóra (szerk.)

1999 Változó társadalom. Kolozsvár

CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (szerk.)

2000 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 8. Kolozsvár

CZÉGÉNYI Dóra - KESZEG Vilmos (szerk.)

2001 Emberek, szövegek, hiedelmek. Tanulmányok. Kolozsvár

DEMÉNY István Pál - GAZDA Klára - KESZEG Vilmos - POZSONY Ferenc - TÁNCZOS Vilmos

2000 Magyar népi kultúra. Tankönyv. Kolozsvár

DIMÉNY Attila - SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.)

2003 Népi kultúra, társadalom Háromszéken. Kolozsvár

FARKAS Irén - FULGA Ligia - GAZDA Enikő (szerk.)

1997-1998  Centre de olari din Sud-Estul Transilvaniei - Fazekas központok Délkelet-Erdélyben. Kiállítási katalógus I. Sepsiszentgyörgy, 47-82.

FRANCESCO,  Amedeo Di - QUARANTOTTO, Ariana

2002 Arc és álarc. A garabonciás mítosza a magyar és a horvát irodalomban. Kolozsvár

GAAL György

1999 Herrmann Antal, a néprajzoktatás meghonosítója a Ferencz József Tudományegyetemen. Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője, 1-2. 6-21.

GAGYI József

1998 Jelek égen és földön. Hiedelem és helyi társadalom a Székelyföldön. Csíkszereda

GAGYI József (szerk.)

1996 Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról. Csíkszereda

GAZDA Klára

1976 A sepsiszentgyörgyi székely néprajzi múzeum osztálya. In: Kós Károly (szerk.): Népismereti dolgozatok Bukarest, 47-56.

GERGELY Csilla - GYÖRGY Csilla - ILNICZKY Andrea

2001 Magyar népi kultúra. Szöveggyűjtemény. Kolozsvár

HASZMANN József - HASZMANN Pál

1999 A Csernátoni Múzeum rövid története. In: Kónya Ádám (szerk.): A csernátoni tájmúzeum negyedszázada. Sepsiszentgyörgy, 11-20.

HOBSBAWM, Eric

1987 Tömeges hagyomány-termelés: Európa 1870-1914. In: Hofer Tamás - Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás, Budapest, 127-197.

INCZE László

1997 A Kézdivásárhelyi Múzeum rövid története. In: Uő (szerk.): Emlékkönyv a Kézdivásárhelyi Múzeum 25. évfordulójára. Sepsiszentgyörgy, 6-35.

KESZEG Vilmos

2002  A romániai magyar néprajzi kutatás egy évtizede. 1990-2001. In: Tánczos Vilmos - Tőkés Gyöngyvér (szerk.): Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 közötti eredményeiről. Kolozsvár, 119-171.

KESZEG Vilmos (szerk.)

1992 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 1. Kolozsvár

1999 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Írás, írott kultúra, folklór. Kolozsvár

2001 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. Péntek János köszöntése Kolozsvár

KESZEG Vilmos - ZAKARIÁS Erzsébet (szerk.)

1994 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2. Kolozsvár

KÓS Károly

1982 Előszó In: Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza. Bukarest. 5-12.

KÓSA László

1979 Haáz Ferenc Rezső (szócikk) In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. 2. Budapest. 387.

CSIBI Margit - KOZMA-KIS Erzsébet-Edit

2002 A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékén 2001-ig megírt néprajzi témájú szakdolgozatok jegyzéke In: Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Kolozsvár

KÖNCZEI Csilla

2002 Jegyzetek a Lábán-táncjelírásról. Budapest-Kolozsvár

MAGYARI Nándor László

2002 Fides, Labor... Kritikus látlelet a romániai magyar magán-felsőoktatás társadalmi kereteiről, intézményeiről és perspektíváiról. Élet és Irodalom, XLVI. (45. szám), november

MIKLÓSI-SIKES Csaba

2002 Múzumok, gyűjtemények a Székelyföldön. Székelyudvarhely-Sümeg

NAGY István

2001 Hopp Istók, jó estét' Szatmári betlehemesek. Kolozsvár

NIEDERMÜLLER Péter

1990 Az antropológia haszna: egy közép-európai példa. BUKSZ. 2. 3. 331-335.

OLÁH Sándor

2001 Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén (1949-1962). Csíkszereda

OLOSZ Katalin

2003 Egy kiállítás emlékképei. Kolozsvár

PÁCZKÁN Éva

2002 Kopasz föld. Kolozsvár

POZSONY Ferenc

2000 Magyar tudományos műhelyek Erdélyben. Info-Társadalomtudomány. 51. sz.. 31-42.

2002 Ceangăii din Moldova. (A moldvai csángók) Kolozsvár

POZSONY Ferenc (szerk.)

1997 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 5. Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. Kolozsvár

1998 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 6. Kolozsvár

1999 Népzenei tanulmányok. Kolozsvár

ROTH Endre

2002 Magyar szociológiai kutatások Erdélyben 1990-2001. In: Tánczos Vilmos - Tőkés Gyöngyvér (szerk.): Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 közötti eredményeiről. Kolozsvár, 341-369.

SIK Endre

1996 Előszó In: Bodó Julianna (szerk.) Elvándorlók? Vendégmunka és életforma a Székelyföldön. Csíkszereda

SZABÓ Á. Töhötöm

2002 Közösség és intézmény. Stratégiák a lónai hagyományos gazdálkodásban. Kolozsvár

SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.)

2002a Lenyomatok. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Kolozsvár

2002b Életutak és életmódok. Kolozsvár

SZIKSZAI Mária (szerk.)

2002 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 10. Népi gyógyászat. Kolozsvár

2003 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 11. Játék és kultúra. Kolozsvár

TÁNCZOS Vilmos - TŐKÉS Gyöngyvér (szerk.)

2002 Tizenkét év. Összefoglaló tanulmányok az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990-2001 közötti eredményeiről. Kolozsvár

TARISZNYÁS Márton

1982 Gyergyó történeti néprajza. Bukarest

TÖTSZEGI Tekla

2003 A mérai kötény. Kolozsvár

TÚROS Endre (szerk.)

1995 Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda

VIRT István

2001 "Elszakasztottad a testemtől én lelkemet." A moldvai és a Baranya megyei csángók halottas szokásai és hiedelmei. Kolozsvár

ZAKARIÁS Erzsébet (szerk.)

1995 A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3. Kós Károly köszöntése. Kolozsvár

ZSIGMOND Győző

2001 A magyar népi kultúra a bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszéke oktatási keretében In: Keszeg Vilmos (szerk.): A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. 279-283. Kolozsvár

ZSIGMOND Győző (szerk.)

1999 Szokás és erkölcs. Bukarest

2002 Népi mesterség, népművészet. Bukarest

* A tanulmány megírásához nyújtott segítségért köszönettel tartozom a múzeumok munkatársainak, akik a múzeumokat bemutató anyagokkal segítettek.

[1] A kiterjesztést anélkül teszem, hogy az Erdély vagy Románia mint a mai, Románián belüli magyar tudományosság illetve kultúra földrajzi kereteit adó egység körül kialakult vitába bekapcsolódnék. A vitát az irodalmat és a kultúrát illetően a Látó indította el, majd egy ehhez hasonló témában a Provincia vetette fel ugyanezt a kérdést. (vö. Látó 1998. 10. és Provincia 2000. július)

[2] Ez nem csak a múzeumokkal történt így, hanem a levéltárakkal, könyvtárakkal, akadémiai kutatópontokkal is. Vö. Pozsony 2000. 31-32.

[3] A Csernátoni Füzeteknek a kilencvenes években több száma megjelent, a publikáláshoz sikerült megnyerni nem csak a helyi hanem a tágabban vett régió értelmiségét is. A múzeum  korábbi kiemelt és értékelt helyzetét mutatja, hogy a romániai magyar közélet figyelt rá, bekapcsolódott tevékenységeibe.

[4] A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék 2003 őszétől vált önállóvá, addig a Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéken belül folyt néprajzi oktatás, amely azonban olyan jelentőségre tett szert, hogy a hallgatók körében (nem csak Kolozsváron, hanem Magyarországon is) Néprajz Tanszékként volt ismeretes. A továbbiakban tehát csak akkor teszek különbséget a korábbi oktatási csoport és a mai oktatási intézmény között, ha az elengedhetetlenül szükséges.

[5] "Herrmann Antal, a Magyar néprajztudomány megalapozója az 1897/98-as tanév második felében lett a Bölcsészet, nyelv- és történettudományi karon az általános és a hazai etnográfia magántanára." Gaal 1999. 6.

[6] A BBTE-n, 1938 és 2001 között megvédett szakdolgozatok - nem hiánytalan, de használható - jegyzékét  Csibi Margit és Kozma-Kis Erzsébet-Edit készítette el. Csibi-Kozma-Kis 2002.

[7] Természetesen Kelet-Európában, de a világon bárhol ugyanez az eltömegesedés tapasztalható.

[8] Itt még egyszer hangsúlyoznám a néprajztudományra nehezedő nyomást, hisz a kisebbségi létfeltételek között a nemzeti tudománynak tekintett néprajzon még inkább számon kérik a nemzeti identitás felvállalásának és megőrzésének a feladatát.

[9] Ezt a mai erdélyi közéleti diskurzusban lépten-nyomon hallani, érvek és ellenérvek hangzanak el a kérdést eldöntendő. A BBTE elsőbbsége mellett foglalt állást nemrég Bárdi Nándor (2002.) és Magyari Nándor (2002.).

[10] Erről igen élesen fogalmazott Bárdi Nándor (uo.) a KPI által megjelentetett kutatástörténeti összefoglaló (Tánczos-Tőkés 2002) és Magyari Nándor (uo.) az EMTE oktatói struktúrájának és oktatási stratégiájának kapcsán.

[11] Ezt egészíti ki a Kolozsvári Magyar Televízió munkatársa, Schneider Tibor által tartott, a filmezést oktató gyakorlati kurzus.

[12] Lásd Demény et. alii 2000.

[13] Lásd Gergely-György-Ilniczky 2001.

[14] Zsigmond (szerk.) 1999. és 2002.

[15] Azelőtt nem volt a tanszék oktatási keretében a népi kultúrát bemutató kurzus, a hetvenes évek elején Nagy Jenő tartott néhányszor tárgyi néprajzi előadást a magyar hallgatóknak.

[16] A szakdolgozatok jegyzéke megtalálható Zsigmond 2001. 281-282.

[17] A Hungarológia Tanszékre vonatkozó anyag nagyobbrészt Zsigmond Győző összefoglalójából származik. Zsigmond i.m.

[18] Lásd ehhez a 84. számú lábjegyzetet.

[19] A KJNT konferenciákat szervezett a következő témákban: Egyéni és közösségi átmeneti rítusok (2002), Játék és kultúra (2001), Népi gyógyászat (2000) stb. A konferenciák teljes felsorolása megtalálható Keszeg 2002. 124-125. 

[20] Az Évkönyveket anyagi okok miatt csak 1994-től sikerült évenkénti rendszerességgel megjelentetni.

[21] A KJNT Értesítőjének évente kettő-négy száma jelenik meg, általában összevonva. Ebben a kiadványban jelent meg többek között a Herrmann Antal emlékének szentelt, 1998-ban a BBTE-n szervezett ülés anyaga (KJNT Értesítője 1999. 1-2.), Faragó József doktori disszertációja az uzoni betlehemezésről (KJNT Értesítője 2001. 1-2.), Szilágyi Enikő Hajnalka munkája nyomán az Erdélyi Múzeum annotált bibliográfiája (KJNT Értesítője 2002. 1-2.), Jakab Albert Zsolt összeállításában Háromszék néprajzi és honismereti bibliográfiája (KJNT Értesítője 2003. 1-2.).

[22] Keszeg (szerk.) 1992.

[23] Keszeg-Zakariás (szerk.) 1994.

[24] Zakariás (szerk.) 1995.

[25] Barabás-Pozsony-Zakariás (szerk.) 1996.

[26] Pozsony (szerk.) 1997.

[27] Pozsony (szerk.) 1998.

[28] Keszeg (szerk.) 1999.

[29] Czégényi-Keszeg (szerk.) 2000.

[30] Keszeg (szerk.) 2001.

[31] Szikszai (szerk.) 2002.

[32] Szikszai (szerk.) 2003.

[33] Anghel-Pozsony (szerk.) 1999.

[34] Borbély-Czégényi (szerk.) 1999.

[35] Pozsony (szerk.) 1999.

[36] Nagy 2001.

[37] Borbély 2001.

[38] Czégényi-Keszeg (szerk.) 2001.

[39] Virt 2001.

[40] Könczei 2002.

[41] Szabó 2002

[42] Szabó (szerk.) 2002a.

[43] Páczkán 2002.

[44] Francesco-Quarantotto 2002.

[45] Szabó (szerk.) 2002b.

[46] Dimény-Szabó (szerk.) 2003.

[47] Olosz 2003.

[48] Tötszegi 2003.

[49] Bokor (szerk.) 2002.

[50] Almási (közread.) 2003.

[51] Pozsony 2002.

[52] A KJNT és az erdélyi tudományos műhelyek tevékenységéről összefoglalót közöl Pozsony Ferenc, aki ugyancsak kitér a visszás helyzeteket teremtő támogatási és arra a legitimációs rendszerre, amelyen belül az erdélyi magyar tudományosságot képviselő kutatók tevékenységük legitimációját nem Romániában, hanem Magyarországon nyerik el. Vö. Pozsony 2000. 41-42.

[53] Természetesen ez összefüggésben van azzal a jelenséggel, hogy létezik a társadalomtudományoknak egy, a nemzeti nyelvhez és kultúrához szorosan kötődő csoportja és ugyanakkor léteznek a saját társadalomról nemzetközi érvényű elemzéseket adó tudományok. Vö. Bárdi 2002. 175. A fenti megállapítás az első csoportba tartozó tudományágakra vonatkozik. 

[54] Bárdi i.m. 173.

[55] Uo.

[56] Tánczos-Tőkés (szerk.) 2002.

[57] Keszeg 2002. 125-126.

[58] Roth 2002. 353-354. és 356.

[59] Bakk et al. 2002. 406-408.

[60] Amint Niedermüller Péter megjegyzi: a csoportszerveződésben múlhatatlan érdemei vannak az RKP-nek. Niedermüller 1990. 331.

[61] Biró-Gagyi-Péntek (szerk.) 1987.

[62] Niedermüller 1990. 331.

[63] Uo. 332.

[64] Sik 1996. 9-12.

[65] A csoport már kétszer szervezett nyári társadalomtudományi tábort néprajzosok, politológusok, szociológusok és történészek részvételével.

[66] Bakk et alii. uo.

[67] Túros (szerk.) 1995.

[68] Gagyi (szerk.) 1996.

[69] Bodó (szerk.) 1996.

[70] Biró 1997.

[71] Bodó-Oláh (szerk.) 1997.

[72] Bodó (szerk.) 1998.

[73] Gagyi 1998.

[74] Biró 1998.

[75] Bodó (szerk.) 2000.

[76] Bodó (szerk.) 2002.

[77] Oláh 2001.

[78] Biró-Laki 2001.

[79] A KAM-ról részletes információk olvashatók a honlapjukon: www.topnet.ro/wac 

[80] Ma a Csíki Székely Múzeummal közös kiadványban jelenik meg, erről lásd még hátrébb.

[81] A projektben a Brassói Néprajzi Múzeum, a Csíki Székely Múzeum, a Fogarasföldi Múzeum és az SzNM vett részt. Farkas-Fulga-Gazda (szerk.) 1997-1998.

[82] Az SzNM-et bemutató rész forrásai: Gazda 1976. és Miklósi-Sikes 2002.

[83] Incze 1997.

[84] A viseletgyűjtemény ötlete a ma már aktívan nem tevékenykedő Szabó Judit néprajzkutatótól származott, aki a Jóbarát c. gyermeklapban tette közzé felhívását. Miklósi-Sikes 2002. 127.

[85] Haszmann P. - Haszmann J. 1999. 11-20., Miklósi-Sikes 2002. 120-121.

[86] Miklósi-Sikes 2002. 85.

[87] Miklósi-Sikes 2002. 109.

[88] Kósa 1979. 387.

[89] Miklósi-Sikes 2002. 107-112.

[90] A Haáz Rezső Alapítvány kiadásában megjelent Erdélyi Restaurátor Füzetekről van szó, amelynek 1. száma 2001-ben, 2. száma 2002-ben jelent meg.

[91] Miklósi-Sikes 2002.

[92] Miklósi-Sikes 2002. 103-105.

[93] Tarisznyás 1982.

[94] Miklósi-Sikes 2002. 91-92.

[95] Vö. Hobsbawm 1987.

[96] Kós 1982. 8.

[97] Többek között ezekre a folyamatokra is vonatkoztatható a KAM e tanulmányban is említett, a szimbolikus térhasználattal foglalkozó kötetének anyaga. Vö. Bodó (szerk.) 2000.