Bizalom és elfojtott bizalmatlanság.

A társasmunka és a kölcsönösség néhány jellemzője

Bevezetés - a kölcsönmunka és környezete

A privatizáció folyamatai nyomán jelentkező további változások ellenére a kalákázás és a köré szerveződő intézmények bizonyos közösségekben ma sem vesztették el teljes mértékben érvényüket. Ugyan a piacorientált nyitás nem kedvez a kölcsönmunka fennmaradásának, azonban a mai falusi gazdaságok visszás helyzetéből fakadóan - alacsony termelékenység, egységes támogatási rendszer hiánya, az önerő és a találékonyság kiemelt szerepe, modern gépek és a faborona együttes jelenléte - bizonyos vidékeken, ha egyre visszaszorultabban is, de élnek a kalákázásnak, az egymáson való segítésnek különböző formái. A Kolozsvár közeli Magyarlóna közössége is élteti a kölcsönös segítség intézményeit, amelyeknek vizsgálata azért érdekes különösképpen, mert lónán egy jól artikulált intézmény, a juhtartó gazdatársaság prizmáján keresztül vizsgálhatóak a jelenségek.

 

A magyarlónai juhtartó gazdatársaság 

Létezésének - mint minden más ilyen intézmény esetében - alapfeltétele a tagok egymásba vetett bizalma, azonban az intézmény jellegéből fakadóan a gazdatársaság tagjai közti viszonyt a bizalom mellett az elfojtott bizalmatlanság megléte jellemzi: vannak olyan mozzanatok az intézmény működésében, amelyek helyet adnak a bizalmatlanság kifejezésének. A bizalom felfüggesztése viszont mindig rituális cselekedetekben, szokáscselekvésekben kap helyet, ezért a bizalmatlanságnak csak olyan helyzetben adnak kifejezési formát, amikor az rituálisan megjeleníthető.

A lónai kutatás eredményeinek ilyen irányú feldolgozására az adott okot, hogy a szakirodalomban található elméletek az elfojtott bizalmatlanságról - bár érintik - nem beszélnek. Polányi Károly szerint az ember a társadalmi javait, pozícióját óvja, amikor részt vesz a hasonló intézmények - mondhatni a szociális háló - működtetésében, tehát cselekvéseinek a vezérlője a nagylelkűség, tettéért viszonzást nem vár. Ennek ellentmond  - és ugyanakkor kiegészíti, továbbgondolja - Pierre Bourdieu elmélete, aki azt vallja, hogy az emberek az ajándékozásba előre belevetítik a viszontajándék elvárását. Polányi az elméletét archaikus társadalmakra dolgozta ki, ennek ellenére alkalmazható a mai falusi közösségek élete bizonyos szegmenseinek a vizsgálatában. Bourdieu elmélete némiképp ellentétben áll az előbbivel, mert szerinte az emberek a javak (pénz vagy pénzre konvertálható javak) felhalmozására figyelnek. (vö. Polányi 1976. és Bourdieu 1978.)

A lónai közösség működésére mindkét elmélet vonatkoztatható, ezért merem vállalni az ellentétet, amelyet a két elmélet képvisel. E két elméletet tehát alkalmazom, de számomra nyilvánvaló, hogy nem írható le velük a bizalom felfüggesztésének mozzanata. Arra teszek tehát kísérletet, hogy egy gyakorlati példa és párhuzamai segítségével leírjam az elfojtott bizalmatlanság jelenségét, vagyis azt, hogy miképpen működik az egyének érdekeinek védelme, a közösség miként emeli az egyéni érdeket közösségi érvényűvé. A következő intézmények vizsgálatára térek ki: a kölcsönmunka intézményére - ennek speciális eseteként a krízishelyzeteket megoldó technikákra -, valamint a lakodalomra és a temetésre. A vizsgálat középpontjában a gazdatársaság áll, amely átfedi az előbb felsorolt rendszereket, tehát működési elvei hasonlatosak azokéhoz.

A gazdatársulást népi intézménynek nevezem, és a következőképpen határozom meg: a népi intézmény egy nagyobb lokális társadalmon belül létrejött csoportosulás, amely nem válik el a nagyobb közösségtől, és amely bizonyos feladatok elvállalásával és elvégzésével teszi legitimmé magát a falu társadalma előtt. A népi intézmény és az azt létrehozó közösség között folyamatos kölcsönhatás van, az intézmény átveszi a közösségi normákat, de ki is egészíti azokat. A több-kevesebb autonómiával rendelkező népi intézményekre jellemző, hogy az élet minden területét igyekeznek felülírni, szabályokat vonatkoztatni olyan területekre, amelyeket a felsőbb hatalom artikulálatlanul hagyott. "A központi hatalom viszonylagos gyengeségéből következett ugyanis, hogy nem tudta átfogni és kellőképpen irányítani az emberek együttélési viszonyait. Maradtak olyan életterületek, ahol a szokás alapvető jogforrássá válhatott, sőt, a fontosabb szokásjogi normák írott törvénnyé is alakulhattak." (Csetri-Imreh 1980. 25.) Ehhez hasonló népi intézmények nem csak a lónai faluközösséget jellemezték, jellemzik. Erdély- és Kárpát-medence-szerte találkozunk ilyen intézményekkel, amelyek arra hivatottak, hogy szabályok alkotásával bekapcsolják az egyént a közösségbe, összekapcsolják a különböző intézményeket, és lehetőleg konfliktusmentessé tegyék a kapcsolattartást, a viszonyokat. Legkézenfekvőbb példa az erdélyi szászok szerveződési formája, a szomszédság és a köréje szerveződő más intézmények, legény- és leányszervezetek (vö. Pozsony 1997. 17-76.).

A magyar településeken létrejött intézményeket nem jellemezte olyan magas szervezettségi fok, mint a szász szomszédságokat, és nem jutottak el, vagy csak nagyon ritkán az írásbeliségig, az írásban rögzített közösségi törvényekig. A létrejött intézmények általában speciálisan valamilyen célt szolgáltak, lehettek egyszerű munkatársulások, amelyekben az érvényes szabályok az egész közösség életére is vonatkoztak, vagy lehettek vallási célokat szolgáló egyletek, amikor a szervezet szinte nem is vett részt a falu mindennapi életében. A közös legelőhasználati formákból eredően, függetlenül a tájegység jellegétől és a domborzati formáktól, mindenütt létrejöttek a lónaihoz hasonló állattartó gazdatársulások. Céljuk az állattartásra, a közös legeltetésre vonatkozó szabályok felállítása, és a szabályok betartásának ellenőrzése volt (vö. Duka 1978., Földes 1962., Paládi-Kovács 1993., Tárkány Szücs 1944.), de sok olyan feladatot is magukra vállaltak, ami nem kötődött szorosan az állattartáshoz. Minél nagyobb egy közösség autonómiája, annál erősebb, nagyobb tevékenységi területtel rendelkező közösségi intézményeket hoz létre. Az együttélés szabályozottságának szükséglete miatt születnek a hasonló célú intézmények, de amellett, hogy ilyen szükségleteket elégítenek ki, jelzik a helyi társadalomnak jogosultságát az autonómiára.

A fentiek figyelembevételével csak fenntartásokkal fogadhatjuk el Paládi-Kovács Attila meghatározását a juhtartó gazdatársaságokról. "A gazdatársulások mindenütt spontán szerveződött, laza szálakkal kapcsolódó akcióközösségek voltak, amelyeknek a szokásjogon alapuló belső rendjébe a tanácsok nem avatkoztak bele." (Paládi-Kovács 1993. 61.) A meghatározás második részét teljes egészében elfogadhatjuk (a korábbiakban én is emellett érveltem), ám az első részben foglaltakat nem árt megvizsgálni. Induljunk ki az akcióközösség fogalmából. Fél Edit azt mondja: "a népi közösség számos apróbb-nagyobb társulásból áll (...), az egyes ember mint valamely közösség tagja kapcsolódik a társadalomhoz." (Fél 1948. 3.) A kapcsoló közösség lehet belső pozícióközösség (család, rokonság), külső pozícióközösség (szomszédság, falu) és akcióközösség. Az akcióközösség létrejöhet időlegesen segítségmunka, kaláka céljából, ám ha mögötte egy tartós szerveződés áll, akkor az organikus közösség és organizált közösség közti határszélen mozgó népi intézményt kapunk (Fél 1948. 4-24.). A lónai társulás ilyen, az organikus és organizált között mozgó intézménynek tekinthető. Organizált, mert vannak benne mesterséges úton létrejött kapcsolódási szálak (amelyek ugyanakkor sosem felülről irányítottak), de mögöttük az organikus közösségek alapját képező rokonsági szálak húzódnak, [4] amelyek a kapcsolódást szorosabbá teszik. Ha tehát el is fogadjuk, hogy akcióközösségről van szó - bár közelít mindkét pozícióközösséghez a vérrokonság és az egy helyen való élés kritériuma alapján - a spontán szerveződést lenne és a laza szálakkal való kapcsolódást semmiképp­­ nem fogadhatjuk el. Mindezek fényében a következő, Lónára is érvényes meghatározás adható a gazdatársaságokról: "A juhász-gazdaságok vagy társaságok az idők folyamán sajátos közösséget alkottak, és nagy állandóságot mutattak. Az azonos tőkeerejű, azonos gazdasági potenciálú és közel azonos jószágszámú gazdák állottak össze egy társaságba. (...) Ezek a közösségek állandóak, szilárdak voltak, nemzedékeken keresztül fennállottak, öröklődtek." (Bellon 1996. 235.)

 

Kölcsönmunka, kaláka - más intézmények a faluban

A korábbiakban leírtakból láthattuk néhány mozzanatban rögzítve, hogy miként működik az intézmény. Alapvetően az egyén és közösség között létrejövő kapcsolatok szabályozására szolgál, és legfontosabb elve az, hogy az egyéni érdeket konfliktusmentesen emelje közösségi érvényűvé, összehangolva a gazdasági törekvéseket. A harmonikus működéshez a feltételeket a falu lakói által tanúsított viselkedésminták is megadják, amelyeknek a szocializáció során az egyik fontos alakító eleme a közösségi intézmények megléte. Ezért nem is kételkedik senki - néhány új keletű kivételtől eltekintve - az intézménynek a jogosságában, mert amit az intézmény létrehozott, annak hátterében a falu által működtetett értékrend áll, tehát mintegy a falu hozta létre. Az intézményhez hasonlóan a falunak is megvannak a közösségi szabályai, amelyeket bár nem szabályoznak írásbeli törvények, vagy nem kodifikálják őket gyűléseken, a hagyomány ereje folytán nagy hatásuk volt/van a falu életére. A közösségi tudat megerősítése és rajta keresztül a szomszéd falvaktól való elhatárolódás mellett a tágabb faluközösséget érintő intézményeknek a gazdasági segítségnyújtás szempontjából van kiemelkedően fontos szerepük. A kaláka megléte nagyban artikulálja a falu életét, mert itt a rögzített szabályok kötelező érvényű elfogadása mellett a becsület és kölcsönösség az alapja az intézmények működésének.

A faluközösség tehát működtet egy, az egész falura érvényes intézményt, és olyan intézményeket, amelyek a helyi társadalom bizonyos hányadát tömörítik nagyrészt hasonló módon. A kollektivizálás előtt, de még a szocialista gazdaság idején is, a juhtartó gazdatársaságok, a társak száma nagyobb volt, következésképp a jelentőségük is. Hasonló jelentőséggel bírt a kölcsönös segítségnyújtás intézménye: a közösség tagjai elfogadták azt a hagyományos rendet, amelynek a részét képezte ez a szegmens is, mert a falu ma élő jogrendjének és munkaszervezetének alapjai már a nemzetségi társadalom idején is megvoltak (Szabó 1997. 58.). Az intézmény szilárd alapjai a változások után meginogtak, de maga az intézmény teljes egészében nem veszett ki, mert a termelési módokban és a paraszti mentalitásban nem ment végbe olyan gyökeres változás, hogy megtörténhetett volna a végleges eltűnése. "Mivel az egész paraszti élet lényege a munka, a paraszti erkölcs lényege az embernek a munkához való viszonya" (uo. 13.), a munkaerkölcsnek pedig az egyik megnyilvánulási területe a társasmunka intézménye. A benne való részvétel normatívnak tekinthető, "ezért a munkaszervezet jelentőségét egyszerű gazdasági funkcióra nem lehet korlátozni, mert ez a szervezeti forma a paraszti életet totálisan fejezi ki." (uo.)

A fentebbi állítást a következő tétel is igazolni látszik: az emberi gazdaság általában beleszövődik az ember viszonyaiba. Az ember nem úgy cselekszik, hogy az anyagi javak birtoklásával kapcsolatos érdekeit óvja, hanem úgy cselekszik, hogy társadalmi helyzetét, társadalmi jogait, társadalmi javait óvja meg (Polányi 1976. 54.).

Az utóbbi megállapítással szélesebb kontextusba kerül a társasmunkák intézménye, mert Polányi Károly az archaikus társadalmak működését elemezve jut erre a következtetésre, jóllehet azt is állítja, hogy a társadalmak ilyen szempontból nem sokat változtak, és a változás inkább mennyiségi, mintsem minőségi. A piacrendszer megjelenése nem járt olyan következményekkel, amelyek a fent leírt működési rendszert teljességében felborították volna. Annyit mégis szükséges megjegyezni, hogy a Polányi által az emberi cselekvés mozgatórugójaként feltüntetett társadalmi motivációk mellett esetünkben a gazdasági érdek is hasonlóan fontos. Az egyének a gazdasági érdekeiket érvényesítik, miközben arra törekednek, hogy a társadalmi javaikat is óvják, mert ha valaki megsérti a becsület, a nagylelkűség és kölcsönösség elfogadott törvényeit, az a közösségen kívülivé válik. Ebben a szervezetben a rendet a reciprocitás biztosítja, amelynek az alapja, akárcsak a székelységben is, a becsület. Annyit kell kiegészítésként ehhez még hozzátennem, hogy a segítségmunkát leíró mentális konstrukciók ma már nyilvánvalóan nem mutathatják azt az archaikus képet, amelyről Polányi beszél, mivel a pénz megjelenése, illetve jelenléte átformálta a gondolkodást, és nem csak társadalmi javakat lehet felhalmozni, hanem pénzt, vagy arra konvertálható más tőkét is.

A munkaszervezetben résztvevők ismerik a hagyományozott törvényeket, és ezek értelmében cselekszenek. Az ilyen tevékenységek egyik alapvető formája a kár esetén nyújtott segítség, az előre nem látható gazdasági törés esetén működésbe léptetett segítségnyújtási rendszer. Mozgatórugójaként a benne résztvevők az önzetlen segítséget tüntetik fel, de közrejátszik a segítségnyújtásban az is, hogy a segítséget nyújtó a vele bekövetkező hasonló esetre némiképp bebiztosítva érezheti magát. Az ilyen jellegű cselekvések sorával létrehoznak egy indokolatlan gazdasági pozícióvesztést elkerülhetővé tevő és társadalmi presztízst is alkotó szociális védőhálót. Tűzkár, vagy nagyobb állat (szarvasmarha, ló) elhullása esetén a falu rögtön beindítja az erre a helyzetre kidolgozott stratégiákat, a vérségi vagy műrokoni kapcsolatok hangsúlyosakká válnak. A kárvallott komái a faluban házról házra járnak, és pénzt gyűjtenek a megsegítésére. A segítő fél számíthat rá, hogy a szociális háló, amelynek fenntartásában ő is közreműködött, hasonló helyzetben ugyanúgy működésbe lép.

A krízishelyzetek megoldását célzó rendszer az egész falura vonatkozik, a gyűjtésben nincsenek tekintettel arra, hogy ki milyen falubeli csoportosuláshoz tartozik. A különböző rokoni körben, a különböző társban lévők, a két etnikum (magyar és román) tagjai kölcsönösen segítik egymást. A védőháló átfogja az egész falut, mert az esemény előre nem látható, és tetemes kárt jelenthet. A rendszer meglétével a gazdasági élet bizonytalansági tényezőit csökkentik. A segítségnyújtáskor nem jelzik, hogy a visszasegítést feltételnek tekintik, de ez mindenkinek becsületbeli kötelessége. Ebben az értelemben az ilyen segítség az általános reciprocitás rendszerébe illeszkedik, de bizonyos aspektusai a kiegyensúlyozott reciprocitás [5] rendszerbe utalják. A hosszú távra berendezkedett kapcsolatok, faluközösségi viszonyok közt az általános reciprocitás megléte elfogadott, ugyanakkor szükség van bizonyos szabályozásokra is, mert nem szoros vérségi kapcsolat fűzi össze a segítségnyújtási rendszerben résztvevőket. A kölcsönös bizalmat a rokoni kötelék helyett közösségi szabályozás erősíti, amely előírja a hasonló helyzetekre kötelező mintákat. Bár a közösség nem alkalmazhat a törvény megsértése esetén jogi eljárást, büntetni mégis tud. Egyik alapvető büntetési mód a kibeszélés: ha valakit szájára vesz a falu (és ennek alapja épp a normasértés), az maga után vonhatja a kölcsönös segítségnyújtási rendszerből való kizárást. A bizalom felfüggesztése itt tehát a kibeszélési gyakorlat része.

A kölcsönös segítségnyújtás nem csak gazdasági kár esetén lép működésbe. A kalákák meglétét már Jankó János is Kalotaszeg egyik specifikumaként említi, néhány válfaját fel is sorolva: házfahordó, arató, kaszáló, gyűjtő, szántó, háztöltő, kőhordó, kendermosó. Ugyanakkor jelzi, hogy a házépítő és kendermosó kivételével, amelyek még elevenen éltek, a többi kiveszőfélben van (Jankó 1892. 184.). A kalákázás szokását Kós Károly is olyan eljárásként említi, amelyet nagyobb horderejű munka esetén alkalmaznak a hatékony munkavégzés érdekében. Ő is kiemeli, hogy a kalákázásban szerepe van a műrokonságnak, a komaságnak, ugyanis először hozzájuk fordulnak. Ebben a rendszerben nála megtalálható a ganéhordó, arató-, búza- és szénahordó kaláka (Kós 1999. 70., 124., 129.). Amint látjuk, a fenti munkák meghaladnák az egy család által egyszerre mozgósítható munkaerő teljesítőképességét, ezért folyamodnak a családon kívüli munkaerő igénybevételéhez.

A szimbolikus tőke kamatoztatásának lehetőségei között ott van a fentebb leírt két segítségnyújtási rendszer, de ilyennek tekinthető speciális esetként a lakodalom és a temetés is. A lakodalom - akárcsak a tűzkár vagy nagyállat elhullása - esetén a fő segítség szintén pénzbeli, de abból a kapcsolatkörből érkeznek az előkészítést, sütést, főzést segítő asszonyok, amely a más kölcsönös segítségnyújtási rendszerekben kialakult. Az egyikben tehát férfiak vesznek részt, a másikban asszonyok, bár egyik esetben sem szigorú a nemek szerinti tagolódás. A hangsúly a lakodalom esetén a részvételen és a pénzadományon van. Lónán szokás, hogy a lakodalomba kétszer hívják az embereket: egyszer átadják a meghívást, másodszor pedig azt írják össze, hogy melyik család hány személlyel érkezik. Megpróbálják leszorítani a túldimenzionált ünneplés költségeit. A részvétel itt is kölcsönösségi alapon történik, és generációról generációra hagyományozódik: a felhalmozott tőke fiatal párok esetén sokszor még a szüleiktől öröklődik, így igen jelentős lehet az ekkor kapott pénzösszeg. A lakodalmat sem gazdasági tevékenységként tartják számon, hanem ünnepként. Érvényes rá az, hogy képes betölteni egy olyan zárórítus szerepét, amelynek az a célja, hogy az üzleti egyezséget visszamenőleg átalakítsa, és ajándékcsereként próbálja meg azt feltüntetni (Bourdieu 1978. 382.). Nem túlzás egyenes arányt felállítani az ajándék mennyisége és az ünneplés mértéke között: minél nagyobb az ajándék, annál nagyobb ünneplés szükséges ennek más dimenziókba való utalásához, más jelentéssel való felruházásához.

A működő mechanizmusokról árulkodik, hogy a lakoma csak az elsőként leírt rendszerben marad el, mert a kontextus értelmében nem kényszeríthetik ki a kárvallott családtól a pénzt és munkát igénylő aktust. Az értelmezést ebben az irányban továbbgondolva, a rituális jelentésen kívül a halotti tornak is lehet ilyen zárólakoma aspektusa. Elhalálozás esetén a virrasztóba érkezők bizonyos nagyságú pénzösszeggel járulnak hozzá a temetkezési költséghez, és végül a halottat a falu temeti el. Ez a hozzájárulás is ugyanúgy bekerül a kiépített kapcsolatok rendszerébe, és a korábbi példákhoz hasonlóan, erre is érvényes az intézményes nem tudás rendszere. A temetés szélesebb kört érint, a sírásás kötelezettsége sorra megy. Egy egyházfi jelöl ki mindig három embert, akik a sírt megássák. [6] A sírásás olyan munka, amelyet nem személyközi cserébe fektetnek be: az a család, amelynek az egyén dolgozik, nem biztos, hogy az éppen akkor segítséget nyújtónak fog visszasegíteni. Az egyénnek dolgoznak kölcsönbe, de a tartozást a közösség rója le. Itt megint kiemelem azt az állítást, hogy a gazdasági rendszerek beágyazottak a társadalmi viszonyok közé (Polányi 1976. 72.).

Ha a rendszer zökkenőmentesen működik, akkor a gazdasági aspektus elkendőzése sikeresnek mondható. De ha egy normasértő viselkedés nyomán  a rend felborul, az alkalmazott technikák, éppen mert nem csiszolódhattak a közösségi kipróbáltság által, rávilágíthatnak a jelenségek anyagi oldalára. Egy megromlott viszony nem teszi lehetővé az ajándékcserét, az ekörül kialakult konfliktusban az ajándék mint anyagi hozzájárulás jelenik meg. Az ebben a konfliktusban résztvevők nem tudhatják maguk mögött a közösséget mint a cselekvéseiket fenntartó és támogató intézményt, ezért normasértőkké válnak. Bekerülnek a büntetést megindító diszkurzív gyakorlatba. Ez a büntetés kezdeti fázisa, amely kizárássá fajulhat: a közösség tagjai nem mennek el a nem megfelelő viselkedést tanúsító által rendezett lakodalomba, de még halálesetkor is megtagadják a virrasztóban való részvételt.

A védőháló működése, működtetése tehát előnyökkel, jogokkal és kötelezettségekkel jár, akárcsak a társban való részvétel. A büntetés egyik formája minden esetben a kibeszélés, vagy a kizárás az intézményből. A kiközösítés pedig egy ilyen faluközösségben, ahol ezek a viszonyok át- meg átszövik egymást, és ahol az egyén egyszerre több, értékrendet megfogalmazó közösségnek is tagja, számottevő következményekkel jár. A viszonyrendszerben - amelynek egyik alapja a szimbolikus tőke, a másik a társadalmi helyzet, és így kétirányú meghatározottságú - a pozíciók kölcsönösen erősítik vagy gyöngítik, feltételezik egymást. A szerkezeti mechanizmusok úgy működnek, hogy a feltételezettséget termelik újra meg újra.

 

A juhtartó gazdatársaság működési elvei

Hasonlóan az eddig megvizsgált intézményekhez, a társat is ugyanolyan egalitárius elvek irányítják, azonban a társon belüli jogi szabályozások sokkal artikuláltabbak, és a közösség és egy külső tag (pásztor) szerződése okán az írásbeli megállapodásokig is eljutnak.

A lónai viszonyokra vonatkoztatva a jogrendszernek a következő összetevői vannak: a közös birtoklású, legelőként szolgáló terület, az öröklődő (illetve megváltható) legelőhasználati jog, a közös használat, közös felelősség, közös ellátás és a tejhaszon elosztása. Jogilag a legaprólékosabban kidolgozott mozzanat az utolsó, és nem véletlenül, mert a juhméréskor használt, kipróbált részesedési kulcs alkalmazása egy család egész évi tejhasznát határozza meg. Az ekkor elkövetett esetleges hibák hatványozottan megváltoztathatják az arányokat, ezért a jog és az ellenőrzés nagyon szigorú.

Talán ellentmondónak tűnik, de ennek a jogrendnek és szigorúságnak az alapja a kölcsönös bizalom és az ún. elfojtott bizalmatlanság. A társtagok egymással szemben kölcsönös bizalommal viseltetnek, ám amikor az érdekeik úgy kívánják, helyet adnak a bizalmatlansági tényezőknek. Jellemzően azonban úgy, hogy ezek a tényezők csak a különböző szokáscselekvésekben, rituális mozzanatokban jelennek meg. A tejmérés előtti éjjelen kihajtott juhokat a társ férfitagjai egész éjjel közösen őrzik, azonban a mulatságra fektetik a hangsúlyt, nem a juhok titokban történő megfejésének elkerülésére. A következő napi fejés előtt az elnök a fejőket végigtapogatja (matatás), hogy nem vittek-e vizet magukkal a kifejt tejmennyiséget szaporítandó, de a tapogatásban a szexualitáson van a hangsúly, mert legtöbb esetben az asszonyok fejnek.

Hogyha a közösségi törvényeket nem hágják át, a bizalmatlanság nem kerül felszínre, elfojtva marad, így a társ mindvégig töretlenül őrizheti meg pozitív hangulatát. A társ működésében az egyik legfontosabb törekvés: pozitív képet formálni magáról, és ezt forgalmazni mind a társtagok, mind a falu, mind a pásztor irányába. Ennek érdekében a társ a pozitív képet óvó intézkedéseket foganatosít. Arra törekszik, hogy az egyén és a közösség kölcsönösen jó véleménnyel legyenek egymásról. Ha a kölcsönösségi viszony felborul, és az egyik fél nem tartja elfogadhatónak a másik fél viselkedését, az elégedetlenségüket kinyilvánítják, és rendezik a konfliktust. Általában a közösség az, amely megkérdőjelezi az egyén viselkedésének közösségi érvényét. Ha valaki nem felel meg a normatív viselkedés követelményeinek, ezt kijelentik, a szemébe mondják. Az egyén megítélésében nagy szerepet játszik az általa felhalmozott szimbolikus tőke, a falu viszonyrendszerében, értékrendjében betöltött helye. A társ figyeli a helyi társadalmat, és olyan tagot nem vesz fel, aki megítélésük szerint megbonthatja a belső rendet, tehát nem tud megfelelni az anyagi és magatartásbeli egalitárius, "közös asztalt nem ütünk" elvnek. Megtörtént például, hogy egy, a falu erkölcsi értékrendjében alacsony pozíciót elfoglaló (verekedős, nagymellényű) gazda kérte a felvételét a társba. A társ megvitatta kérelmét, támogatója nem akadt, annál több ellenzője, ezért eltanácsolták. [7] Ő megpróbált saját pásztort fogadni, de végül kénytelen volt a román társhoz fordulni. Oda csak a közösség elveit kimondó, és vele szemben megszorításként értelmezett feltételek mellett vették fel. A bizalmatlansági tényező megszűnt elfojtottnak lenni ebben a konfliktushelyzetben. Az addig mindenkinek egyértelmű, tehát explicitté tételre nem szoruló "itt nincs nótahúzatás" elve került felszínre a neki adott válaszban. Mihelyt kilépett saját etnikumából, és nem tudhatta maga mögött a védelmét, nem volt lehetősége neki is feltételeket szabni. El kellett fogadnia a megalázónak számító, addig ki nem mondott feltételeket.

A közösség az egyén számontartott viselkedése alapján ítélt, és megszorító intézkedéseket alkalmazott a deviáns magatartásforma szabályozására. Mivel az értékelés szempontjait nem a társ állítja fel, egy ilyen konfliktusos eset nem marad meg a társ belső ügyének. A falu lakóinak tudatában fontos helyet kap, a beszélési gyakorlatnak sokáig része. A szélesebb körű ellenőrző funkció visszajelzésként is működhet, és oly mértékben felerősödhet, hogy a negatív értékeket hordozó tagokat kényszerítik juhaik eladására, vagy figyelmeztetésként hat, és ők eleve nem is vesznek juhot. Ennek gazdasági szempontból ma már nem olyan súlyosak a következményei, mint régebb, amikor a gazdaság fontos részét képezte a juhtartás. Viszont látható, hogy a hagyományos mechanizmusoknak a működtetésében a gazdasági fölött álló, annál - Polányival is egyetértve - fontosabb javak játszanak közre: az ember társadalmi javai. A pozícióját, kedvező megítélését pedig a közösségi életre és a vele járó védelemre igényt tartó ember nem teszi kockára. Azok, akik a jelzett jogszabályokat hozzák, igyekeznek nekik megfelelni. Egy másik ilyen, a közösségben való maradásra vagy az abból történő kizárásra vonatkozó szabály kapcsolódik a juhmérés alkalmával észlelt csaláshoz is. Ha valaki ekkor csalni próbál, azt rögtön kizárják. Nincs meg a Tárkány Szücs által a bálványosváraljai példában leírt köztes jogi állapot, a kibeszélés alkalmazása (Tárkány Szücs 1944. 473.). Ez a hatás olyan erős, hogy a visszaemlékezések szerint a méréskor még nem történt csalás. A társtagok is tudatában vannak a pozitív kép megőrzése fontosságának.

Néhány zárógondolat

Bellon Tibor

1996 Beklen. A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században. Karcag,

Bourdieu, Pierre

1978 A szimbolikus tőke. In: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat, Budapest, 379-401.

Csetri Elek - Imreh István

1980 Erdély változó társadalma 1767-1821. Kriterion, Bukarest

Duka János

1978 Csíkszentlélek tízeseiről. Népismereti Dolgozatok 186-194.

Fél Edit

1940 A társaságban végzett munkák Martoson. Néprajzi Értesítő XXXII. 361-381.

Földes László

1962 Egy alföldi juhtartó gazdatársaság, Néprajzi Értesítő XLIV. 28-80.

Hajdú Farkas-Zoltán

1995 Csíki kaláka. Pro-Print, Csíkszereda

é.n. Székelyek és szászok. A kölcsönös segítség és intézményei a székelyeknél és az erdélyi szászoknál. Mentor Kiadó, Marosvásárhely,

JANKÓ János

1892 Kalotaszeg magyar népe. Budapest

MOLNÁR István

1963 A nyikómenti kézi cséplés. Ethnographia LXXIV. (3.), 474-493.

KÓS Károly 1999 Népi földművelés Kalotaszegen. Debrecen,

PALÁDI-KOVÁCS Attila

1977 Munkaerő és munkaszervezet a magyar parasztok rétgazdálkodásában. Népi Kultúra - Népi Társadalom X. 103-137.

1993 Pásztortársadalom a 18. századi Magyarországon. Népi Kultúra - Népi Társadalom XVII. 51-81.

Polányi Károly

1976 A társadalmak és gazdasági rendszerek. In: Az archaikus társadalmak és a gazdasági szemlélet. Gondolat, Budapest, 49-80.

Pozsony Ferenc

1997 Az erdélyi szászok jeles napi szokásai. Pro-Print, Csíkszereda

SÁRKÁNY Mihály

1998 A közösségek közötti csere. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest

SÁRKÁNY Mihály - DANKÓ Imre

Szabó László

1997 A munka néprajza. Debrecen

SZABÓ Á. Töhötöm

2002 Közösség és intézmény. Stratégiák a lónai hagyományos gazdálkodásban. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár

Tárkány Szücs Ernő

1944 A juhtartás népi jogszabályai Bálványosváralján. Erdélyi Múzeum 465-469.

Tönnies, Ferdinand

1983 Közösség és társadalom. Gondolat, Budapest